cigánybűnözés van!

Nem rasszisták a roma gyerekekre kutyákat uszító rendőrök Szlovákia

A rendőrök szadizmusáról nyújtott példát a több mint egy évvel ezelőtti eset, amikor az egyik kassai rendőrőrsön roma kisfiúkat vetkőztettek meztelenre, parancsolgattak nekik, hogy üssék egymást, és még a kutyáikat is rájuk uszították, nem mások, mint a rend őrei.
http://www.romnet.hu/hirek/hir10042802.html






.

Szavazz Értünk!

Kedves Barátunk!
Te is arra gondoltál az elmúlt években, hónapokban, hogy eleged van a politikából és nem mész el szavazni?

Mi is így vélekedtünk, de meggondoltuk magunkat! Nem csak, hogy elmegyünk szavazni, de minden családtagunkat, barátunkat, ismerősünket is erre biztatunk. Téged is arra biztatunk, hogy személyes, a Jobbik kivételével, bármelyik pártra leadott szavazatoddal akadályozd meg a nyíltan cigány ellenes JOBBIK térnyerését. Valljuk, hogy aki nyugalmat, békét és gyűlölködésmentes országot akar, szavazzon a Jobbik ellen!

Emlékezz Te is az elmúlt néhány évre:
•a Jobbik százszor meg százszor nevezte a cigányokat bűnözőknek,
•folyamatosan semmibe vette a romák emberi méltóságát és becsületét,
•a katonai jellegű Magyar Gárdával számtalan cigány telepen masíroztak végig, megfélemlítve az ott élőket, gyermekeket és asszonyokat egyaránt,
•évek óta gyűlöletet szítanak és uszítanak a romák ellen,
•mindeközben semmibe veszi a Magyar Bíróságnak a Gárda megszüntetésére vonatkozó ítéletét.

Úgy véled Te magad semmit nem tehetsz e helyzetben?

Ez nem így van! Ne feledd, nem elég otthon és egymás közt pusztán szavakkal tiltakozni a szélsőjobb ellen. Tégy Te is legalább 4 évente 15 percet a demokráciáért, menj el szavazni és szavazz bármelyik pártra a Jobbik kivételével, mert tény, hogy a Jobbik valójában a ROSSZABBIK!
Az otthon maradók sajnos passzivitásukkal a Jobbik - ot támogatják, hiszen az alacsony részvételi arány, a szavazáson nekik kedvez. Valóban ezt akarod?

Mit tehetsz?
•először is ezt a felhívást küldd tovább e-mailen lehetőleg minden ismerősödnek,
•győzd meg családtagjaidat, barátaidat, ismerőseidet, hogy menjenek el szavazni a Jobbik ellen,
•végezetül pedig NINCS DE! Mint ahogyan a tenger is cseppekből áll, úgy rajtad is múlik, hogy a Jobbik -ot sikerül-e visszaszorítani, ezért feltétlenül menj el szavazni a Jobbik ellen!

Mindenkinek számtalan dolga és problémája van, így nekünk is, de kell, hogy április 11.-én, Vasárnap áldozzunk 15 percet - amíg leadjuk szavazatunkat – az egyre több társadalmi csoportot: liberálisokat, szocialistákat és immár a konzervatív jobb oldalt is, továbbá a zsidókat, melegeket, de leginkább a romákat fenyegető szélsőségek elleni küzdelemre!

Ha cigány kisebbségi önkormányzati vagy roma, civil szervezeti vezető vagy kérünk, hogy a közösséged egészében szervezd meg, hogy a romák elmenjenek szavazni és a Jobbik ELLEN szavazzanak!"

A Nagy fészekrombolók, avagy a szegénység büntető kódexe Miskolcon.

Cachipe

Letelt a moratórium!

Testvéreinket sorra lakoltatják ki Miskolcon a fészekrakós lakásokból.

És hogy hova mennek? Mennek vissza a nyomorba, mennek világgá, mennek a senki földjére vissza a testvéreink.

Ha nem tudnak abszolválni lakcímet a testvéreink, akkor majd a hatóságok elveszik tőlük a gyerekeiket is.

Az offenzíva totális!

Több frontot indítottak a szocik. Elvették a gyest, elvették a szocpolt, elvették a RÁT-ot, elvették a lakhatásunk, elveszik a fűtéstámogatást, elveszik a gyerekeinket.

S hogy mit ad helyette?

Városőrséget, mezőőrséget, településőrséget, polgárőrséget, közterületfenntartókat, erős rendőrséget Pásztor Alberttel. Hm.. (!) Az amerikanizálódás jegyében a város seriffet is ad, mert kevés az erőszakszervezet Miskolcon.

Mindemellett alkottak még egy Együttélési kódexet, hogy büntethessenek. Ennyit hát testvéreim a szociális hálóról. Minek nekünk Fergék, Szelényik, Havasok, Ladányik útmutatása, axiómái. Pásztor Albertek, seriffek, „rendpártiak” véleménye többet számít, mint az ELTE profjainak a véleménye ahányan csak vannak.

A létünk forog kockán testvéreim.

„Magunk maradtunk Tibikém”

Sajátosan gondolkodnak a szociáldemokráciáról Miskolcon a szocik. Azt gondolják a honatyák, hogyha a szegénységet figyelik, őrzik, büntetik, akkor majd megoldódik a szociális probléma magától.

Nem tanulnak!

A Horthy-féle Magyarország bebizonyította, ha őrizzük, verjük az egzotikus idegeneket: (Rousseau után szabadon) a cigányokat, nem jön el a magyar kánoán.

Mi folyik ott Miskolcon! (Gyöngyös után szabadon)

Struccpolitika ez a javából!

De mint tudjuk, csak azért cselekednek így a szocik mert nemsokára a helyükre lépnek a Jobbikos megélhetési bűnözők. És hogy a szocik is tudjanak nagyokat mondani,hát cigányoznak rendesen. Azon gondolkodom, hogy pl. Én soha nem tennék olyant pénzért vagy mondjuk szavazatokért amiben nem hiszek, de ezek szerint nem lennék jó politikus.

Hiszek az Egy Istenben, hiszek az emberi szolidaritásban, hiszek a népek emancipációjában, hiszem, hogy volt értelme gyermeket nemzenem erre a világra, mert „van bennünk jóságos út”.

Cigányemberként hiszek szociáldemokráciában, de ezek szerint a miskolci szociknak nincs hitük, mert eladják azt egy marék szavazatért.

„ Ha cigányoznak, akkor cigány vagyok”.

Mondta ezt Gyurcsány Ferenc. Vajon ezt nem hallották a miskolci szocik? Vagy mit kér a nép azt adja?

Nemrégiben azt nyilatkozta Miskolc város becses polgia, hogy a cigányok miatt alkotott direkten Együttélési kódexet a város, mert már tűrhetetlen állapotok vannak romák és nemromák között. Természetesen a helyi Fidesz erre azt mondta, „ már rég meg kellett volna hozni”. Vannak dolgok melyekben összezár a politika helyi szinteken is, az pedig a közös cigányozás.

A nagy rend utáni vágyban elfelejtkezik valamiről a tisztelt politika: Ők tették tönkre az országot, Ők teremtettek anarchiát a vidékeken. Ők tettek minket segélyezett státuszba generációkon át, ők vették el Tőlünk a munka emberré tevő mivoltát, nem pedig Mi.

S még egyvalamit elfelejtenek a tisztelt miskolci elvtársak: Ők szavazták meg a 100 napos programot -ami minden közgazdász szerint tönkretette az országot. Ők voltak azok, akik a Fészekrakó programot elindították. Bizony, az elvtársak zavarták bele szegény testvéreinket a fészekrakós házakba Miskolcon (miért nem építettek szociális bérlakásokat:!), és most Ők üldözik a testvéreinket az Avason. Ja, és azért, mert a polgármester az Avason indul a választáson.

A cigányozás ma szavazatokat hoz. Tudják ezt nagyon sokan.

És ha azt kérded testvérem, hol van a hit, a becsület, az Isteni szeretet, akkor egy dal jut eszembe:

„Ledolgozom életemet,

még sincs nekem becsületem,

mert azt hittem, hogy ez a hazám,

de nem édes csak mostohám”

Üdv: cachipe, a kóbor cigány

Kegyeleti Őrség a Hősök terén

Írta: MMM

2010 március 03., szerda 13:15

2010. március 6-án 10-17 óra között, Budapesten Kegyeleti őrségállást tartunk a központi nemzeti kegyeleti helyszínen, a Hősök terén, az Ismeretlen Katona emlékművénél, roma és antifasiszta szervezetek, civilek, közéleti személyiségek részvételével ( MEASZ, Roma Polgárjogi Alapítvány, Méltóságot Mindenkinek Mozgalom, stb). Emlékezünk a múltra: a Holokauszt áldozataira. Emlékezünk a jelenre: a vétlen roma áldozatokra. Aggódunk a jövőért. Tiltakozunk a téren újnyilas militáns alakulatok rendszeressé vált parádéi ellen. Tiltakozunk az újnyilas Nemzeti Forradalmi Párt engedélyezett működése ellen. Tiltakozunk az egész országban egyre erősödő rasszista, romaellenes, antiszemita, homofób, kirekesztő, gyűlöletet szító eszmerendszerek, jelenségek térhódítása, intézményesülése, fizikai erőszakba fordulása ellen. Lehetőséget teremtünk a helyszínen a budapestiek számára is, hogy kifejezhessék együttérzésüket az áldozatok családjával, hogy szerény adomány juttatásával segíthessenek a túlélő családtagok nehéz helyzetén. Várunk minden, a demokrácia, tolerancia iránt elkötelezett, a szélsőjobbos, rasszista, neo-fasiszta, újnyilas eszmerendszert, megnyilvánulást elutasító civilt, antifasisztát, demokratát, humanistát. Várjuk mindazok jelentkezését, akik a kegyeleti őrségváltásban részt kívánnak venni. Egyeztetéshez kapcsolatfelvétel itt: orsegvaltas@gmail.comEz az email cím védett a spam robotoktól, a megtekintéséhez engedélyezni kell a Javascriptet. További részletek a következő webhelyeket is nyomon követhetők: http://www.antifa-hungary.blogspot.com http://m-a-l.hu http://www.antifasiszta.hu Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete Magyar Antifasiszta Liga Országos Liberális Klub

FELHÍVÁS

"Élt egyszer egy jámbor ember.

Minden nap elborzasztotta őt a világ kegyetlensége, fájt neki a többi ember szenvedése. Minden este órákig imádkozott, hogy az Isten tegyen végre valamit e sok szenvedés megszüntetésére.

De hiába, nem történt semmi.

Egyik este aztán hangosan kifakadt:

- Óh, Uram, hát nem látod ezt a sok szenvedést, ezt a sok rosszat a világban? Miért nem teszel már valamit?

És ekkor megszólalt egy égi hang:

- De hát már tettem. Megteremtettelek téged."

A Roma Polgárjogi Mozgalom Szabolcs – Szatmár – Bereg Megyei Szervezete

(RPM. Szabolcs megye)
Felhívással fordul minden jó érzésű emberhez, Aki segíteni kíván és tud a „Roma Gyilkosság sorozat Tiszalöki áldozata KÓKA JENŐ családján.

Az áldozat felesége ÉVA a tragédia következtében idegi alapon tönkrement,

megállapított munkaképesség csökkenése 40%.
Ebből kifolyólag munkavégzésre alkalmatlan.
Jövedelme a rokkantjáradék összege 27. 500 Ft.
Az egészségromlást megelőző gyógyszerek havi összege 20 000 Ft.

A társadalom feladta a kérdést: Élet vagy halál?
Vagy az étel, vagy a gyógyszer!

Ha élelmiszert vásárol, akkor állapota romlik,
Ha a gyógyszereit veszi meg éhen hal!
Az áldozat önerejéből nem képes sorsát jobbra fordítani!

A tragédia idején a politikusok által tett kijelentések nem valósultak meg!

Csupán ígéretek maradtak!

Özv. KÓKA JENŐNÉ az alábbi számlaszámra várja a segítséget:
Számlavezető Pénzintézet neve: Rakamaz és Vidéke Takarékszövetkezet
Számlaszám: 6850005015097657

Im Memorián Kóka Jenő

Feleségével Évával az első unokával Szabinával

Éva és Jenő

Az életének értelme: Felesége Éva , unokája Szabina és a pici lány

Kóka Jenő Virrasztása

A ravatalon

A dolgos életút végállomása

FORRÁS:http://rpmszabolcsmegye.hupont.hu/8/kepek-im-memorian-koka-jeno

Isten!, Haza!, Család!...

Villás Lajos

Van Angyalföldön egy nagyon jó kis borozó. Nem akarok itt az alkoholnak reklám lehetőséget biztosítani, a
vendégkörnek pedig „diplomát” osztogatni, azonban van néha olyan alkalom, amikor
egy-egy beszélgetésre érdemes oda figyelni.

A Tanár úr, egykor magyar – történelem szakon végzett, és tanított is lelkiismeretesen. Aztán, ahogy teltek múltak az évek, pedagógus társaival
szembe került, már ami a politikát illeti. Megszólták, amiért március 15.-én
nem malomkerék nagyságú kokárdát viselt, és nehezteltek rá, mert a nagy író „népgyűléseire”
nem volt hajlandó elmenni. Előbb kiközösítették, majd az első adandó alkalommal
megszüntették munkaviszonyát. Most, hajléktalan, bánatos alkoholista, - akinek
egy - egy megnyilatkozására érdemes odafigyelni.

Halhatatlan mondása:

-„Ki korán kel, többet tud lopni”….

Év értékelő beszédet mondott az ellenzék vezére.

Akit érdekelt, meghallgatta, sőt abban a bizonyos kereskedelmi televízióban az ismétlést is megnézhette. Sokan
megnézték, meghallgatták, és nem értették. Csak amolyan kocsmai szinten volt
róla szó, aztán Tanár úr is
véleményt mondott. Megpróbálom visszaadni úgy, ahogy emlékszem rá…

„Isten, Haza, Család!

A magyar történelem során, ezekkel, a jelszavakkal nagyon sokan, nagyon sokszor visszaéltek. Aki emlékszik még a
tanulmányaiból a Rákóczi szabadságharcra, az jól tudja, hogy a jelmondatok
egyike, maga a „SZABADSÁG” volt. Az egyszerű emberek, akik ténylegesen vágyták
a szabadságot, hittek Istenben, és annak igéjében, tömegesen vonultak a
fejedelem zászlaja alá. A nemes urak pedig számítóak voltak. Harcolnának ők,
adnák javaikat, de hűségükért cserébe, még több jobbágyot, még jobb, nagyobb
földterületet szerettek volna megszerezni. Kuruc lett a nemesség, ütötték a
labancot, ahol érték, és egykori földbirtokos társaiktól vették el a földeket,
javakat, hiszen a győztes oldalán álltak. A nép pedig, az egyszerű nép, hitt
nekik, és adták életüket azért, hogy uraiknak több jusson… Fordult a kocka, a
hadi szerencse elveszett, és vele a hit is, már ami a nemességet illeti. Egymás
után árulták el vezérüket, magát a szabadság hitét, és vele az egyszerű
harcosokat, magát a népet. Elveszett Isten, elveszett a Szabadság, elveszett a
Haza, de jóllakott a nemesség, mert elárulni a népet nem bűn, „csak egy kis
okosság”.

1848 a Magyar Szabadságharc is elbukott! A jelszavak közt ismét ott volt az Isten, a
Haza, a Szabadság, és itt-ott, a Család is. Amíg „szaladt a ló”, sokan voltak,
akik hirdették az eszmét. Aztán, amikor már látszott, hogy minden elveszett, a haza urai ismét árulókká váltak, és
behódoltak a császárnak. Csak a nép, az
Isten adta nép, szenvedett tovább, és ette a keserű kenyeret. Árulás, árulást követett, és a XIX.
századból, így léptünk tovább. Az I. Világháborúba is az uralkodó osztály vitte
a népet, volt jelszó, az Isten, a Haza, a Becsület, és később a Család védelme…
Az egyszerű emberek milliói pusztultak el a csatatereken, a gazdagok, a
polgárok pedig élték nagyvilági életüket. Az Ő életük, hazaszeretetük a pénz
volt, és ebben a mai napig változás nincs.

Árulások sorozata, a magyar történelemben igazából a XX.. században teljesedett ki. Az uralkodó osztály, a nagytőkének nem volt fontos a Trianoni
határozatok ellenzése. Egyesek igen jól jártak, a kisemberek pedig ismét
csapdába estek. A nagytőke bűne, máig
ránk nyomja bélyegét! Hitler oldalán – ismét csak a gazdagok szája íze
szerint – beléptünk a háborúba. Megtámadtuk a Szovjetuniót, azt a népet,
amelyik nem ártott a Magyar Nemzetnek, amelynek egyetlen katonája sem akart
magyar földre lépni, területet birtokolni. Kardélre, és szuronyra tűzték az
orosz csecsemőket, partizánvadász alakulatok büntetőakciókat hajtottak végre
egy másik ország területén. Isten, Haza, Család! – volt a jelszó,
amivel a katonák a frontra mentek, és pusztultak ezrével, amíg itthon, a
nagytőkések pezsgőben fürödtek, a nagypolgárok pedig, hazafias dalokat énekeltek! Szerbiában is megmutattuk, hogy mit tudunk
tenni Isten nevében. Hideg napok, - ugye
ismerős történet – a Duna jege alá lőtt nők, asszonyok, gyermekek, öregek… Isten, Haza, Szabadság, Család
nevében, védelmében. Aztán ugyancsak itthon, a Duna partján emberek ezreit
lőtték a folyóba az árpád sávos gazemberek, és jelszavuk, a már megszokott
volt.

A háború után ezek a jelszavak egy ideig elhaltak. Az a szláv nép, amelyet orvul megtámadtunk, és amelynek olyan sok bánatot, keserűséget okoztunk, „megbocsátott,” és,
segítő kezet nyújtott. Igaz, ehhez a nemzetközi „nagytőkének is volt szava,
amelyik beleegyezett abba, hogy Magyarország a Szovjetunió befolyása alá
kerüljön. Felépült az ország, a nemzetáruló
nagytőkések pedig nyugatra menekültek. Az 1956 Szabadságharc is elbukott,
mert a nagytőke nem támogatta. Nem volt érdeke a nemzetközi bankár világnak,
hogy ez az ország kikerüljön az orosz befolyás alól. Jöttek a békésebb idők, és
a peresztrojka. Rendszert váltottunk, és a sötétből ismét előbújtak azok, akik az
ISTEN, HAZA, CSALÁD, jelszavakat tűzték zászlajukra. Ők voltak azok, akik
elherdálták az ország vagyonát, a jól működő mezőgazdaságot szétzilálták, és a
magyar parasztot ismét faeke használatára kényszerítették. Kényszerítették, mert modern munkaeszközre
nem futotta. A jelszó kiadói pedig milliomosok lettek, a politika uralói.
Eladták az országot, - mondván privatizálják azt, amiért az egyszerű emberek
megdolgoztak, megkínlódtak. Eladták a szakszervezeti üdülőket, gyárakat,
üzemeket. ISTEN, HAZA, CSALÁD! Az
egyszerű ember pedig ismét ment, ment a zászlók alá, mert a jelszavakon kívül
mást nem értett, és ma sem ért.

Az ország gazdasági romokban haver, de egyes politikai pártok még mindig a nagy lenyúláson törik a
fejüket.

A gyűlölet, az aljas eszmék, és gyilkos tettek kezet fogtak. Sírgyalázók, hullarablók, állnak csatasorba, hirdetik az „igét”! Mert minek
lehet nevezni azokat, akik Kádár János síremlékét meggyalázták, csontjait
elrabolták?! Magyarok voltak, akik
mindezt ISTEN, HAZA, CSALÁD nevében tették!
Magyarok voltak, akik csak úgy, figyelem felkeltés céljából embereket
öltek meg, embereket nyomorítottak meg, akik szégyentelenül cigányoznak,
zsidóznak, aláznak meg másokat. Utcára
küldték, szabadjára engedték a Molotov koktélos banditákat, puskapor
szagával töltve meg a fővárost…

Jelszavak, amelyek „megbolondítják az egyszerű embereket, és amelyek milliókat hoznak másoknak, gazdagságot, vidám életet, egy szebb jövőt a
gyerekeiknek, unokáiknak, a mi vérünkön, verejtékünkön.

Akik egykor olvasták a Kommunista Kiáltványt, azok tudják. A nemzetközi finánctőke, az összefonónodott – gazdasági, és bankszféra érdeke,

hogy a világot uralja. A Magyar
politikai elit a rendszerváltás óta, ennek lett a kiszolgálója, talpnyalója. Mindent
megtettek azért, hogy ez az ország Európa egyik legszegényebb régiója legyen.
Mindezek közben pedig, az ISTEN, HAZA, CSALÁD jelszavak mögé bújva egyre
gazdagabbak lettek, a proletárnak meg meghagyták a színes zászlóerdőt, a
skizofréniát, a szegénységet, a nyomort, és a hitet, hogy egyszer, majd ha
hatalomra kerülnek, minden jobb lesz.

Nekik! „…..

A Tanár úr szavait csend követte. Borgőz, - mondhatják sokan. Pedig érdemes elgondolkodni azon, amit ez az ember csak úgy futtában elmondott. Nem

akart Ő agitálni senkit. Nem mondott véleményt igazán egyik pártról, párt
alakulatról sem. Csak nagyon egyszerű szavakkal, amúgy „pedagógus módon”
véleményt mondott egy jelszóról, egy jelmondatról, és megvilágította, hogy a
magyar történelemben ezekkel, a szavakkal hányszor, miképp éltek vissza.

A Tanár úr, pedig éli tovább az életét, ott a hajléktalanok között. Azok között, akik egykor megbecsült tagjai voltak a társadalomnak, és akik
most, ha vacsorázni akarnak, hát futva közelítik meg a legközelebbi…. Tudjuk,
hogy NEKIK is van véleményük! Vajon vannak olyanok, akik ezekre oda figyelnek,
úgy Isten igazából?! Egykor nekik is volt

Istenük, Hazájuk, és Családjuk!

Budapest, 2010-02-08

Villás Lajos

Nokedli!

Villás Lajos

Gyűjtöm az ajánlószelvényeket. Az egyik „peremkerületi” lakóház lépcsőházában fülig érő szájjal nevető fiatalokkal találkozom. Számolgatják a kopogtatócédulákat.
Szemmel láthatón jó sokat összeszedtek. Igaz, hiányosan vannak kitöltve, de a
lényeg meg van. Aláírás, személyi szám, lakcím. A többit meg majd kitöltik -mondják.

No, nekem itt már nem sok babér terem, gondoltam magamban. Megyek az ismert roma családokhoz, akiket évek óta támogattam, segítettem. Fogadnak, ahogy illik.
Hellyel kínálnak. Aztán, amikor elmondom, hogy miért is ez a soron kívüli
látogatás, az arcok elkomorodnak.

- Most adtuk oda a cédulákat valami fiataloknak. Darabjáért jegyet adtak, ötszáz forintértékben.

Most már van miből főzni a családnak a hét végén…

Kik voltak, honnan jöttek,? - nem tudni. A lényeg, hogy a kopogtató cédulákat „megszerezték” ismeretlen megbízóiknak.

Joggal nevettek!

Szegény, szerencsétlen embereket vettek meg- fillérekért. Eladták a lelkűket, eladták a jövőjüket, a gyermekeik sorsát.

Szomorú vagyok! Négy, nehéz év áll előttünk, és ez most még sanyarúbb jövőképet vetít elém. Ezek az emberek kiestek a munka frontjáról. Évek óta alkalmi munkákból
élnek, nehezen tengetik életüket. Nem tudják, hogy van egy párt, amelyiknek
programjában az szerepel, hogy ettől a társadalmi rétegtől meg kell szabadulni.
Azt még nem mondják, hogy hogyan, milyen módon, de azt igen, hogy nem lesz
segély, nem lesz ingyen konyha! Munkára kényszerítésről „papolnak” –
bolondítják híveiket, csak arról nem beszélnek, hogy ennek a tömegnek hogyan
biztosítanak majd törvényes munkát, munkahelyet. Jöhet a cselédsor, az istálló
vége, a sárkunyhó, a napi éhezés, a csendőr kopogó lépte, és a puska tusa,
amely majd „ menekülésre kényszeríti” vagy a nem létező munkahelyre irányítja
ezeket az embereket. Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Igaz, ezt már 1936 ban a
Szovjet Alkotmányban egyszer leírták, de most, fél évszázad múlva ismét elő
vették.

Ebben a lakóházban nem jártam sikerrel. Aztán, amikor beszélek azokkal a romákkal, és időnként nem romákkal, akik ugyan ilyen módon adták el a jövőjüket, elakad a
hangom. Vajon mit rontottunk el, ebben a húsz évben? A cigányság vezetői
egymással harcoltak, egymás ellen áskálódtak, és teszik ezt napjainkban is. Ők,
ott a húsosfazekak mellől nem látják, nem akarják látni azt, ami körülöttük
történik. Ők, már eladták a lelküket, és most eltűrik, hogy a védtelenek, a
tudatlanok, a maguk jogaiért kiállni nem tudók, egy tál nokedliért – mert
többre nem telik – eladják jövőjüket.

Csak mosolyogni kell, cafetériát mutogatni, netán készpénzt, és a voksot máris be lehet gyűjteni

Most még nem késő!

Romavezetők! Roma értelmiségiek! Fiatalok!

Ha már a szülők eladták a kopogtató cédulákat, Ti szólaljatok meg! Április 11.-én a szavazó urnákhoz EL KELL MENNI! Hozzátok helyre az elkövetett
hibát! Adjátok a szavazatotokat arra, azokra, akik embernek néznek, akik nem
mondják, hogy a cigány, az bűnöző a
születésétől kezdve, és azokra, akik nem azt hirdetik, hogy azért vagytok
„hülyék”, „elmaradottak”, mert az édesanyátok gumikalapáccsal ütögette a hasát.
Szavazzatok azokra, akik nem vezénylik ellenetek a törvényesen betiltott Magyar
Gárdát!

Ha már gondolkodtok, ébresszétek rá az időseket, hogy vajon kik lehettek azok, akik a haláltáborokban meggyilkolt cigányok emlékére felállított emlékművet, sorozatosan, állati ürülékkel és
egyéb módon „megszentségtelenítették”!

Budapest, 2010-02-12

Villás Lajos

Ragyogó fekete szemek

Egy igaz-magyar, nem roma származású, a többségi társadalmat képviselő, gyönyörű lelkű, fiatal kis hölgy verset írt a Kislétán meggyilkolt drága testvérünk, Balogh Mária emlékére. Köszönjük neki, minden jóérzésű magyar ember nevében.

Ragyogó fekete szemek




Ragyogó fekete szemeim fényében
barna villanás, bakancs ez, vagy puska tán?
Ragyogó fekete szemeim sírnak, édesanyákat
céloznak, mégiscsak puska volt a villanás!

Ragyogó fekete szemeim vérkönnyes
álmot látnak, a jövőt, mely ingatag.
Ragyogó fekete szemeim hinni tudnak már,
a gonoszság ideért, a jövő bizonytalan.

Ragyogó fekete szemeim fényében
látom sorsunkat, barnul a villanás.
Ragyogó fekete szemeim tükrében
bakancs tiporta szét a reményt:

- vége, fekete szemeimben nincs már ragyogás.





Egy Édesanya emlékére, akit gyermeke egy életen át gyászol, egy
kislány, aki a mai kegyetlen világban átélte, megélte, hogy édesanyját
halálra ítélték azért, mert a bőre színe nem fehér...
Gondoljunk az Édesanyára! A gyermekre, akinek könnyei sosem apadnak el...
Itt a részvét szó kevés, nem segít!

Scheau Brigitta

Jóérzésű emberek, magyarok, barátaim, roma testvéreim!

Az állatiasnál is mélyebb értelmi szintre süllyedt véglények,
ismételten sokadszorra gyalázták meg halottaink emlékét, a Roma
holokauszt emlékművet.

Magyarországon élő külföldiek, hogy emberséget mutassanak a
társadalmunknak már harmadszorra kénytelenek megszervezni halottaink
emlékművének demonstratív lemosását, megtisztítását.

Clemens Prinz kezdeményezésére a Tilos Rádió munkatársai ismét lemossák a gyalázatot.
Február 13-án, szombaton, 15.00 órakor a budapesti Nehru parton.

Jóérzésű emberek, magyarok, barátaim, roma testvéreim!

Arra kérlek benneteket, mindnél többen gyertek el, jelenlétetekkel
bizonyítsátok be- nem az a jellemző a magyar társadalomra – hogy több
ezer ártatlan halott emlékét szarral kenik be!
S egyben, demonstratív jelenlétetekkel hívjátok fel, a hatóságok
figyelmét, hogy ideje lenne tenni valamit az ilyen, s ehhez hasonló
primitív, galád, aljas, elvetemült tettek megakadályozása érdekében.

Eme esemény folytatásaként hívnám fel a figyelmeteket a következő megmozdulásra:

A FASISZTÁKKAL NINCS PÁRBESZÉD! ANTIFASISZTA DEMONSTRÁCIÓ-ra.
2010. február 13-án (szombat) 16.00-21.00-ig
Budapest, XIII. ker. Hollán Ernő u.- Budai Nagy
Antal u. sarok
ITT A HELYED, HA ELKÖTELEZETT DEMOKRATA VAGY,
- ha nemet mondasz a gyűlöletnek, az antiszemitizmusnak,
- ha küzdeni szeretnél a nemzetiszocialista eszmék ellen,
- ha nemet mondasz a rasszizmusnak, az erőszaknak!
Fejezzük ki együtt tiltakozásunkat a szélsőjobb politikája
ellen!
16.00-17.00 Gyülekező
17.00-tol Közéleti szereplők beszédei
18.00-21.00 Laura Riz zenekar
Kardos Horváth János (Kaukázus)
Óperencia zenekarral
Mi sokszínű, demokratikus MAGYARORSZÁGOT
AKARUNK!

Jóérzésű emberek, magyarok, barátaim, roma testvéreim!

LEGYÜNK MINDKÉT HELYEN MINDNÉL TÖBBEN!


Radics Béla

Rendkívüli történet (Orsós Jakab)

– Egy kora õszi délutánon, 1928-ban, ott dõlt el az egész életem. Soha nem jutottam volna el, ahova elértem, ha akkor a tanító és a jegyzõ nem jön el, hogy megszámláljon minket.
A vándorcigányok táborában azon a délutánon is mindenki foglalatoskodott valamivel. Ki teknõt vájt, ki vacsorát fõzött, volt, aki éppen a feleségét ütötte, mert egy fél tükröt talált nála – minek az neked, te rongy! A gyerekek – az egyik félmeztelenül, a másik pucéran, sárosan, lucskosan – futkároztak, vagy valami más játékkal foglalták el magukat – hetven év után már mit tudom én, mivel –, de arra úgy emlékszem, mintha most lett volna, hogy egyszerre csak megjelent a színen két úriember. A jegyzõ, meg a tanító.

Abban a szempillantásban minden megállt, a férfiak abbahagyták a teknõk vájását, a férj a felesége püfölését, az asszonyok megfeledkeztek a vacsoráról, mind körülállták a két jövevényt, és bámulták õket levett kalappal, tátott szájjal, mert olyan még nem volt, amióta világ a világ, hogy két úr az erdõbe keveredjen, a vándorcigány tábor kellõs közepébe.

A jegyzõ inkább katonás volt, a tanító viszont nagyon kedves arcú – és egy olyan lobogó kabát volt rajta, amit a tanáremberek hordtak akkoriban. Na de mit keresnek itt?
Rögtön megtudtuk ezt a tanítótól, aki azt mondta: kedves asszonyok, kedves emberek, azért jöttünk, hogy nyilvántartásba vegyük magukat. De hogy miért? És kinek? Nem magyarázgatta el ezt se a tanító, se a jegyzõ. Csak késõbb tudtuk meg, hogy kerültek ok mihozzánk tulajdonképpen.

Népszámlálás volt a faluban. Maradt még egy csomó karton, és a tanítónak, Borbély Gyulának valami az eszébe jutott. – Úgy tudom, itt az erdõben táboroznak valamilyen cigányok, nem gondolod, hogy õket is nyilvántartásba kellene venni? – Hát, ha van még karton, vigyük ki hozzájuk – így vélekedett a jegyzõ is, vitéz Horváth Sándor nevû. Volt még karton, hát elindultak.

Szóval, ott állt a jegyzõ meg a tanító az erdõben, és nekifogtak a munkának, ami azzal kezdõdött, hogy – felírjuk a neveket, és hogy ki mikor született, hát azt is.
Az asszonyok könyörgésre fogták a dolgot. Ne írjanak mirólunk semmit, nagyságos urak, eddig is megvoltunk úgy, hogy nem számolt meg senki se minket, hát miért ne lennénk meg továbbra is. De megnyugtatták oket: ettõl nem lesz semmi bajuk. Na jó. Ha egyszer muszáj, hát muszáj.
Hanem akkor jött el még a haddelhadd. – Asszonyok, szeptember van, már meg is kezdõdött a tanítás, mi dolog az, hogy itthon fogják a gyerekeiket? Holnap mindegyiket, kicsitõl nagyig, ott lássam az iskolában. Törvény van rá – így a tanító.

No, amikor ezt az asszonyok meghallották! Soha nem felejtem el, a tanítónak foltos volt a cipõje, azt csókolgatták, úgy könyörögtek, drága jó tanító úr, mi is megvagyunk írás-olvasás nélkül, ne tegye tönkre ezeket a gyerekeket! Jaj, jaj, mi lesz velük, ha elviszik õket az iskolába, jaj, jaj!
Zavarba jöhetett a két úr a sok jajgatástól, mert egyelõre abbahagyták az iskola firtatását, és rátértek arra, hogy nohát akkor, ki hány éves a gyerekek közül.

Hogy hány évesek? Megszültük õket, vannak – de hogy hány évesek? Jaj, tanító úr, honnan is tudnánk?
Akkor legalább arra próbáljanak visszaemlékezni, mi minden történt, amikor ezek a gyerekek megszülettek.
Hát, a Jakab akkor született, amikor... izé... a vadrózsa nyílott. – Jó. Írjuk be, hogy májusban született, – az a lány meg – az anyám a nõvéremre mutatott –, az a nagy jégveréskor. Mikor is volt az? De a legtöbben nem is tudták semmiféle emlékezetes eseményhez fûzni azt, hogy mikor is látta meg a fiuk vagy a lányuk a napvilágot. Itt hát megállt a tudomány.

A jegyzõ, aki, mint mondtam, katonás ember volt, egyszer csak megelégelte a nagy összevisszaságot. Gyula, aszondja a tanítónak, csinálok én, aszondja, rendet.
Azt pedig úgy vitte végbe, hogy nagyság szerint sorba állította azokat a gyerekeket, akik iskolás korúaknak látszottak. A legkisebbekre kimondta, hogy ezek hét évesek. Aki akkora volt, mint én: ezek nyolc évesek. És így sorba ment ez, tizenháromig – a bátyámat is az utóbbiba sorolta. Így lett õ1915-ös születésû, míg az én világra jöttömnek 1920 májusára mondták ki az idejét.
Harminc gyereket számolt így össze a jegyzõ meg a tanító. – Tudják, hol van Fûzvölgy község? – Hogyne, kérem. – Ezek a gyerekek hétfõn – tudják, mikor lesz hétfõ? – eljönnek az iskolába, és írástudók lesznek.

Hát bizony, elérkezett a hétfõ. Az asszonyok kora reggel már a tûz körül gyülekeztek – mert a sátrak elõtt tüzet égettünk ezen a napon –, sírtak, de hogy ám! A hajukat tépték. És zokogtak. Hogy mi lesz ott a gyerekekkel. Meg, miben küldjék õket iskolába. Mert nem volt miben. Mi félig vagy egészen meztelenek voltunk. Jó, a tíz éves lánynak már volt valami rongy a valamilyén, meg a mellét is kicsit betakarta. Ennyi. Hát akkor most mi legyen?

No mindegy, valami rongyokba beburkoltak minket, és a Jóska, a tizenhárom évesnek kikiáltott bátyám vezette a csapatot.
Hogy miért éppen ő?
Mert mi, gyerekek, csak cigányul tudtunk. Az öregek tudtak a cigány mellett horvátul is, magyarul is. De mi csak cigányul. Na, a Jóska bátyám, az tudott vagy nyolcvan magyar szót. O a faluban is többször járt az anyámmal együtt árusítani, és azt is tudta, hogy hol van az iskola.
Sosem felejtem el, beállítottunk mind a harmincan oda.

Ötvenhat fos volt az osztály, az az egy tanító kínlódott velünk. Igaz, hogy az osztály fele részét megtángálta, de rend volt. Most azonban minden nebuló a pad tetejére ülve leste, mikor jönnek be már azok a kis vademberek.

És amikor megláttak minket! Ahogy mi kinéztünk!

A tanító egy kétméteres pálcával leparancsolta a gyerekeket a padról, karba tett kézzel ültek – ez is milyen furcsa volt nekünk, mint minden, ami a szemünk elé tárult! – mert hisz mi mind teljes szabadsághoz szoktunk az erdõben. Aztán a tanító úr kiszólított néhány gyereket, rongyot fogatott velük, töröljék le a pajtában a kimustrált iskolapadokat, és hordják be a tanterembe.
Na, minket leültettek azokra a furcsa izékre – és egy pillanat múlva mind a harmincunk szeme fent volt a mennyezeten.

Hát, tudod: elsápadtunk mind. Megszédültünk. Hogy mi van velünk, azt akkor még nem tudhattuk – de hát valójában az volt, hogy eddig a napig nem láttunk belülrõl egy épületet. Hogy lehet az, hogy forog a plafon? Mert forog.
Azt mondja a tanító a tolmácsnak, mármint a bátyámnak: – Te, Jóska fiam, miért néztek ti mind felfelé? – Hát azért, tanító úr, mert forog.
– Ha forog – azt mondja a tanító – úgy látszik, megértette, hogy miért forog –, ne oda nézzetek, hanem a földre. Az nem forog.
– Nézzetek a földre – tolmácsolta a tanító szavait a bátyám. Egyszerre mindegyik cigánygyerek lesütötte a szemét. Parancsszóra. De a többi gyerek, az mind csak minket nézett. Le nem tudták venni a szemüket rólunk. Nem csoda.
Tényleg úgy néztünk ki, mint a vademberek.

Jöttek a szünetek, tudod, mi volt akkor a kedvenc játék. Ilyen golyók, olyan golyók, az nyert, aki a legtöbbet gurította be egy lyukba. Odaálltunk mi is, bámultuk a guruló golyókat – de hogyan bámultuk! Mint a birkák, amikor rájuk jön a farkas. A világért se mozdultunk volna el. Vagy hogy valaki bele is kapcsolódjon a játékba? Nem. Valami furcsát éreztünk. Amit addig még soha. Ma azt mondom rá, hogy szégyenkezés. Szégyelltük magunkat, hogy mi milyen mások vagyunk, mint a többiek. Mi az erdõben nem ismertük azt, hogy szégyenkezés.

Közben szép rendben folyt a tanításunk. Jóska tolmácsolt, amennyire a magyar tudásából tellett, és volt ott egy nagyon szép sváb lány, õvezette a kezünket a palatáblán, el nem engedte volna – vízszintes vonal, függõleges vonal –, aztán megmosta a kezét.

Hát persze!

Mi nyáron lombsátrak alatt aludtunk, ha jött egy nagy esõ– na és? Legalább lefürdeti a gyerekeket. De máskülönben... Fürdés? Még mosakodás is csak néhanapján.
Télen meg gyeptéglával fedett kunyhóban laktunk, ami nem volt nagyobb egy jókora sírhelynél. Az egész család úgy aludt, olyan testközelségben, mint az állatok. Egymást melegítettük – de akármilyen kicsi is volt az a kunyhó, olyan parányi nem lehetett, hogy mások is ne fértek volna mégiscsak bele. A cigányok összejártak télen is, ez hozzátartozott az életükhöz. De hogy fértek el? Úgy, hogy ha kimentek a kunyhóból ketten, másik kettõ meg bejött helyettük odakintrõl. Vagy kimentek a gyerekek levegõzni, és átadták a helyüket a kívülrõl jövõknek. Ment a beszélgetés. Ez volt az iskolánk, ez volt az egyetemünk.

És – hiszed, hiszed nem – a mosdatlanság, fésületlenség mellett se kapták meg a gyerekek a betegségeket. Mi sose köhögtünk, soha nem prüszköltünk, nem voltunk náthásak, lázasak. Talán mert a piszokréteg miatt eltömõdtek a pórusok? És a bacilusok nem tudtak befurakodni?
Sokan kérdezték már tolem, hogy miért halnak meg a cigányok mégis olyan korán. Amikor én gyerek voltam, nem haltak meg korán. Ami késõbb sokakat sírba vitt, azok a rossz szokások – fõleg az italozás – akkor még nem voltak divatban. Legalábbis minálunk. Én gyerekkoromban soha nem láttam részeg embert. De csípõficamosat sem. De buzit sem. De kopaszt sem. Én ilyen cigányembereket nem ismertem.

Apám ha jó vásárt csinált – úgy kéthavonként –, megengedte magának, hogy igyon valamit. A többiek is: ha nagynéha ittak, akkor is mértékkel. Aki lerészegedett, azt kizárták a közösségbõl. Mehet, amerre a szeme ellát. Utána se nézünk. Mert a részeg cigány könnyen ránk hozhatta volna a bajt. Azt könnyen megvehették a magyarok, az elárulhatta azokat a belsõ mozgásokat, azt a belso erkölcsi törvényt, ami a közösséget, a törzset összetartotta. De aminek sok vonása mások számára idegen volt, sõt sokszor visszás, elítélendõ, lehet, hogy a törvény elõtt is számon kérhetõ valami. Ami titok, az legyen titok. Így hát aki részeges, az nem való a törzsbe. Azt se fogadták be szívesen, akit a magyarok be tudtak fogni katonának. Az az ember nem tudja kijátszani a törvényeket, nekünk pedig ki kellett játszanunk, ha élni akartunk. Fõleg a katonai szolgálatot kerültük el. Bármi áron.

A cigányok mindig is tudták, hogy a föld nem az övék, üldözötteké. Ezért a földért haljanak meg? Ezért menjenek gyilkolni? És inkább levágták a kezüket, de nem mentek el katonának. Hogy micsoda színjátékokat játszottunk mi el a csendõröknek, hogyha rossz szándékkal jöttek közénk – és melyik jött be oda jó szándékkal? Mondjuk egy asszony elkezdett veszettül ordítani, minthogyha szülési fájdalmak jöttek volna rá. A másik, mintha bábaasszony lenne, úgy sündörgött a „szülõ asszony” körül. Egy öregember meg nekiállt haldokolni: két hatéves gyerek ott zokogott fölötte, õk is szépen be voltak trenírozva. Hát a csendõrök? Ilyenkor nem bántottak minket. Õk is emberek voltak, nem? Nekik is volt gyerekük meg öregapjuk, nem? Ha kijátszottuk õket, akkor a törvényeiknek mondtunk nemet.

És ha ezek után valaki azt gondolja, hogy a cigányok a közösségeikben olyanok voltak, mint a luftballonok – csak tengtek-lengtek és belül nem volt semmi –, az nagyot téved. Voltak saját törvényeink, ezeket szentül betartottuk, és õrük is volt ezeknek a törvényeknek. Mindig a legtisztább, a legfeddhetetlenebb, a legalkalmasabb embernek volt ez a tisztje.

Fogadok, hogy mindenki azt gondolja, a vajda volt ez. Pedig dehogy. A vajda nem is cigány szó, mások találták ki, mint ahogy mások jelölték ki azt, hogy ki legyen a vajda. Te leszel az, és ezentúl te felelsz a többiekért is, téged fogunk megbüntetni, ha õk nem tartják be a mi törvényeinket.
Nem. Nem a vajdára hallgatott a cigány. Arra hallgatott, annak a sátrát tisztelte meg, akit õmaga a legtisztább lelkületûnek, a legfeddhetetlenebbnek tartott. Olyant is ismertem, akit 13 éves korában tisztelt meg ezzel a közösség. 1960-ban halt meg – 103 éves korában. Kilencven évig meg tudta tartani a tiszteletet! Reggelenként odasereglettünk a sátra elé, és õmindenkinek megmondta, hogy ma milyen legyen a napja. És az volt a kiindulás, hogy az az ember azon az éjszakán mit álmodott.
Az egyik ember azt álmodta, hogy egy dühös bika kergeti. A másik azt, hogy nagy, zavaros vízen kell átkelnie. A harmadik meg azt álmodta, hogy az ördög állt elejbe, és valamit megkérdezett tõle. Vagy: egy dámvad keresztülment elotte az úton, egyszer csak megtorpant, és olyan különösen nézett szemközt vele. Mintha mondani akart volna valamit. Egy ökörszem sokáig kísérte az egyik cigányt. Ilyen álomra is emlékszem.

Minden állatnak, minden állat viselkedésének külön is megvolt a jelentése. Ha felbõszült bikával álmodtál: ne hagyd el ma a sátradat, mert különben megtámad egy gonosz ember. Hogyha disznót láttál kukoricát enni, akkor ma szerencsés napod lesz, fogj bele olyasmibe, ami nem sikerülne máskor. Se szeri se száma nem volt az ilyen útmutatásoknak. Amelyeket majdnem mindig betartottunk. Szentül hittük, hogy rajta veszt, aki mégse hallgat a jó szóra. Mert csavarinthatja bárki bármirõl a szavát, mondhat bármilyen hazugságot, de amit álmodunk, az színigaz.

És hogyha mégse volt az? Akkor se gondolta senki, hogy becsapták. Mindennap történik valami, amit így is lehet magyarázni, meg úgy is. Ha az, ami történt, az útmutatásnak csak a farkincáját is érinti, a hiszékeny ember úgy fogja fel, hogy lám, megmondták nekem, hogy ez fog érni.
De nemcsak ennek a köztiszteletben álló embernek volt meg a kijelölt helye, minden másra is kijelölték a megfelelõ embert. Orvos is volt eszerint. Bába is volt. Bíró is. Ügyvéd is. Ügyész is. De a legfõbb bíró maga a közösség volt. Annak megfellebbezhetetlen volt az ítélete.

Aki szembeszállt vele, azt kiközösítették. Nem maradhatott a törzzsel tovább. Márpedig az egyedül kóborló cigány halálra volt ítélve, mert elõbb-utóbb agyonverte valamelyik paraszt. Azt tehettek vele, ha egyedül volt, amit csak akartak, mert ki kereste volna? A hatóságok nem is tudták, hány cigányt öltek meg, és mikor. Akirõl tudtak, annál sem keresték, hogy ugyan ki ölhette meg.
A törzsben sokkal védettebb volt a cigány, habár akkor is volt mitõl félnie. Mert a falvakban a sok tisztességes ember mellett mindig volt zsivány is, és az kiszámítottan, szánt szándékkal akkor lopott, akkor ütötte agyon a sógorát, akkor állt bosszút az ellenségén, amikor cigányok jártak arrafelé.
Jöttek a pandúrok: – Jártak itt idegenek? Jártak. A cigányok. – Merre mentek? Erre. Gyorsan utánuk, vasra verték õket, és ha agyonütöttek közülük valakit, ki kérte számon?!

Ezért ha utaztunk, nem mentünk mi végig a falun, hanem valahogy megkerültük. Az asszonyok leszálltak, elintézték az üzleti dolgokat, mi meg addig az erdoben vártuk, hogy visszajöjjenek.
Az asszonyokra nem foghatták rá, hogy raboltak, gyilkoltak. De hogyha a férfiak ott voltak, akkor csak ok gyújthatták fel a pajtát, csak ok törhették fel a pincét, más nem is csinálhatta a gazemberségeket, hogyha arra jártak, csakis ok.

Jobb volt nekünk az erdõben tanyázni. Ott magunk között voltunk, egyikünk se bántotta a másikat, nem volt bosszúállás, nem volt haragtartás, az se volt, hogy megszólják a másikat a háta mögött.
Na, szemtõl szemben, egyszer egy hónapban, az asszonyok igen.
Ahány asszony volt, az mind leült ilyenkor törökülésbe, és kígyót-békát kiabáltak egymásra. Levették a kendõjüket, verték a földhöz, csókolták a földet, átkozódtak, volt ott minden az égvilágon. De legalább kiadták magukból a mérgüket, és a hónap többi napján nem bántották egymást.
Ilyenkor a férfiak elvonultak. Bölcselkedtek. Az élet apró dolgait elemezték. Ami a törzsön belül történt. Meghányták-vetették, hogy hogyan tovább.

A cigányok ott, az erdõben favájásból éltek. Jó piaca volt a faárunak abban az idõben. Ahány mészáros volt például Nagykanizsán, annak mindnek kellett faedény, amiben forrázta és sózta a disznókat, és rájöttek az emberek arra is, hogy jobb ízû a hús azokban a faedényekben.
Ha nem tudtak jó üzletet kötni az egyik faluban, vagy ott már nem találtak vevõre, befogták a lovakat, és egy másik faluban vagy egy közeli városban próbáltak szerencsét. Úgy vitték a népek a nagy hozzáértéssel kivájt teknõket, edényeket, mint a cukrot – de nagyon meg kellett dolgozni ezért.
Harmincöt éves koromban egyszer csak rájöttem, hogy én még szebb dolgokat tudok a fából kifaragni. Az apám egyszer betoppant hozzám, és megkérdezte: fiam, te ezt honnan tanultad? – Tõled, apám. – No de hát, mikor? Mindig az eget nézted, amikor a tuskón ültél – mert öt-hat éves korukban már odaültették a gyerekeket, figyelni –, és nem azt, hogy én hogyan faragom ki a fát. – No, mondom, azért oda is figyeltem. És amit akkor láttam, az felnõtt koromban, mint egy filmvásznon, úgy pergett le elõttem. A szerszámok fogása. A fa ismerete. Melyikkel hogyan kell bánni. Az a mód, ahogyan apám elérte, hogy amit õkifaragott, az a fa nem repedt el soha.

Igaz, én azon, amit az apám csinált, továbbléptem. Õ csak használati tárgyakat készített, én meg szobrászkodom is. Faragtam én Latinovitsnak, faragtam Péter Jánosnak – rengeteg embernek. Még aztán, visszamentem ötszáz évet, és elkezdtem parasztbútorokat faragni.
Amit mondok, azt nem fogod elhinni. A parasztbútorok készítését azért hagytam abba, mert ha tovább csinálom, meggazdagodtam volna. És ha mindennel telítve vagy, miért iparkodnál? Ez nem nekem való. A cigányok tudod, milyen boldogok voltak néha, szegényen is?
Mert szegényen éltek azok is, akik mesterei voltak a fafaragásnak. S el is adták azt, ami elkészült, de csekély áron. Abból nem lehetett rendesen megélni.

És ott volt mindenütt az a sok gyerek. Nyolc is, tíz is majd minden családban. Enni még csak ettek valamit, de ruhára, lábbelire már nem futotta. Ha nincs, hát nincs. Eb, aki bánja! Ha pucéran futkos a gyerek az erdõben, hát akkor pucéran. Igen ám, de ezzel szembe került az a rendelet, hogy még egy gyerek se járhat meztelenül. És mivelhogy féltek a büntetéstõl, hát felrakták a gyerekeket arra a rossz szekérre, ringyes-rongyos ponyvákat terítettek rájuk. Nem láttak semmit sem a nagyvilágból, úgy képzeld el, amíg csak úgy tizenhárom éves nem lett a fiú. Akkor befogta ot az anyja, hogy segítsen a városban eladni a portékát.

De amikor engem iskolába parancsoltak, én még csak nyolc éves voltam. Mindaddig ki se nézhettem a ponyva alól. Hát el lehet képzelni, micsoda változást hozott az életembe az iskola.
Na, el is jártunk mi oda rendesen. De egy napon azt mondta a tanító: Te, Jóska, két hete figyellek titeket, ti nem esztek semmit. Hát itt nem, tanító úr, csak este. Otthon. És napközben nem is szeretnétek enni? Dehogynem szeretnénk. De mennyire hogy szeretnénk!

Erre a tanító úr, tudod, mit csinált? Rábízta a gyerekeket, képzeld el, a vigyázóra, végigjárta a falut, és minden gyereknek szerzett két családot. Egyik nap az egyiknél voltunk vendégek délben, másik nap a másiknál. Amíg csak abba az iskolába jártunk. Több mint öt éven át!
Nekem egy sváb és egy zsidó család jutott. A svábok jómódú gazdálkodók voltak, a zsidók – Hirschlerék – malomtulajdonosok. Volt egy fiúk is, a Pityu, az – képzeld el! – a napokban felhívott telefonon. Hallotta, hogy élek (biztosan a tévében látott), és kíváncsi volt rá, hogy mi van velem.
Majdnem hetven év után!

Amikor a Hirschler családhoz jártam, még életben volt a papa – olyan kis kerek sapkája volt –, a mama is élt még, az Aranka néni, annak a Pityunak az anyja, aki felhívott. Gyönyörû asszony volt! Szép fekete haja volt – és igen nagy konyhája. Fehér kötényben szeretett sütni-fõzni. Volt egy lány is a családban, azt hiszem, o a malom ügyeit intézte. Már motor is volt abban a malomban.
Hétfõn kellett menni a malomtulajdonoshoz – a Hirschlerékhez –, kedden a sváb gazdához, a Ginzfelderékhez, akkor szerdán vissza a Hirschlerékhez. Na most, kérlek szépen.... Ebédre mentünk. De nem ám a macska táljából adtak enni, hiszen a mester – a tanító – kérte meg õket, akit nagyon tiszteltek – volt is miért! –, hanem a diófa asztalhoz ültettek. Az asztal gyönyörû, illatos szõttessel volt leterítve, ott gõzölgött a tejfeles bableves, meg a jó diós meg mákos mácsi, érted?
Úgy éreztem, egy csodás tündérvilágba csöppentem bele.

Leültettek, megmutatták, hogyan kell a levesbõl merni, hogyan kell szelni a kenyeret, kést meg villát hogyan kell használni. Mindent megmutattak. De olyan tapintattal, hogy nem éreztem egy percig sem szégyenkezést.

Jött a tél. Mi lesz most, hiszen a gyerekeknek nincsen cipõjük. Miben járjanak iskolába?
Erre is kitalált valamit a tanító. Összeszedte, ami csak ócska, rossz cipõ volt a faluban, ezeket elosztotta a suszterek között: négyen voltak. És mind a négy elvállalta ingyen a cipõk javítását.
Heder Józsefnek hívták azt a susztert, akinek én jutottam, kedves, szép ember volt, a felesége is egy nagyon szép sváb asszony. Ez a Heder József, mert sehogy se tudta befejezni az én cipõm javítását sötétedésig, kedvesen azt mondta: –Ha nem szégyelled felvenni, odaadom neked a feleségem box cipõjét holnapig. Hosszú szárú cipõ volt, finom meleg, még hozzáérni is élvezet volt, nemhogy hordani. – Reggelig legyen nálad, addigra a tiedet megcsinálom.

És amikor hazamentem, anyám, és a 18-as születésûnek kimondott nõvérem, hát, egész este azt a cipõt tapogatták. Ilyent még sohasem fogtak a kezükben.
Másnap reggelre aztán a suszter tényleg megcsinálta az én cipõmet.

A szülõk mindaddig búsultak, sírtak, a hajukat tépték az iskolába járásunk miatt, amíg meg nem hallották, hogy egész mondatokat olvasunk a könyvbõl. Akkor szereztek valahonnan egy újságot. Nézzük már meg, mi van beleírva. Felolvastuk. Késõbb megint hoztak egy másikat. Kezdte õket érdekelni, mi van a világban. No nem nagyon. De azért mégis. És attól fogva leszoktak a jajgatásról.
No, ahhoz a zsidó és ahhoz a sváb családhoz jártam én öt éven át. Hihetetlenül gyorsan megtanultam magyarul, és ott, azokban a tiszta lakásokban, azoknak az ételeknek az illatából, azokból az emberekbõl sugárzó emberségből kialakult bennem egy olyan szép iránti igény, ami az egész életemen végigkísért.

Amíg ott étkeztünk velük az asztalnál, az a két család, valamit mondott nekünk. Érted? Valami bíztatást. Valami nyugtatást, hogy ne érezzük másoknál kisebbeknek magunkat, érted? Valami olyan erõt adtak nekünk, éppen abban a korban, amikor a gyerekek fogékonyak. Az lesz belõlük késõbb, ahogyan kiskorukban formálódtak, mert ahogyan a fát is csak fiatal korában lehet hajlítani, hogy jó és szép legyen, ugyanúgy az ember is csak kiskorában hajlítható. A fát is, a gyereket is nagyon megviseli, ha késõbben fognak hozzá, lehet, hogy több rossz fakad belõle, mint amennyi jó.
Saját tapasztalataimból mondom ezt.

Vegyük a sváb családot. Az az étkezési kultúra, amit ott láttam, átéltem, az a gond, ahogyan a sváb gazda a lovakkal bánt! Micsoda szépek voltak azok a lovak, mennyire ápoltak! Csak úgy csillogott, ragyogott minden szerszámuk, amikor a piacra mentek velük a tejjel, a vajjal, a tojással. Meg a kocsi! Az is mindig ragyogott. Ez a kép annyira megmaradt bennem, hogy most is mintha látnám! Belém ivódtak ezek a képek azoknál az embereknél, akiket sohase fogok elfelejteni.

Öt évig voltunk vendégek a gazdáknál, de aztán elhagyta a törzsünk azt a helyet, ahol addig éltünk – ott már nem találtunk vevõkre. Kerestünk hát valahol, nem túlságosan messze, egy másik erdõt, ott letanyáztunk. Az élet ott is ugyanúgy folyt, ahogyan régen.
De mi, harmincan, már nem voltunk ugyanazok.

Mikor kimaradtunk az iskolából, képzeld, ugyanezek a gazdák mindig üzentek, hogy jöjjünk. Megfogták a kezünket, megmutatták, hogyan kell gereblyézni – nem mindenki tudta ám –, hogyan kell beleszúrni a villát a kazalba, és így, fokozatosan mindazt megtanultunk, amit odahaza nem tudtunk volna elsajátítani, mert ott senki se értett a mezõgazdasághoz. Mire 15-16 évesek lettünk, megtanultunk dolgozni.

Volt a közelben egy major, kérlek szépen, zsidó volt a tulajdonos, de megmagyarosította a nevét, Ujnepi Elek Ernõnek hívták. Oda, kérlek szépen, elmentünk dolgozni. Egész nyáron kapáltunk, nyolcvan fillér napszámért. Az jó pénz volt. Több mint tíz kiló kenyér. Ezerkilencszázharminckettõt vagy harminchármat írtak akkor.

Egy szép napon kijött az intézõ meg az uraság. Sorba állították a gyerekeket: most pedig futóversenyt rendezünk. A legjobb futókat az intézõ kiválogatta. A süldõket kellett õrizniük, legeltetniük – olyan jól futó süldõk voltak, hogy gyorsan kellett szaladni utánuk. Ott is nyolcvan fillért adtak. Kéthetenként megkaptuk azt a pénzecskét, és odaadtuk a szülõknek.
Az én sorsom, azt hiszem a második évben, megváltozott. Kijött hozzánk a disznófarmra az úr lánya. Gyönyörûszép zsidó nõ volt, bogárfekete szemû. Már jócskán elõrehaladott volt a terhessége. A jóisten tudja, miért engemet – de engemet kiszúrt. Gyere – azt mondja –, beszélgetni akarok veled!
Az úriasszony nemsokára megint kijött. – Hogy hívnak? – Jakabnak. – No, Jakab, beszélgessünk megint egy kicsit.

Hallottam – mondta –, hogy a cigányasszonyok nagyon könnyen szülnek. Meg tudod mondani, miért van ez? Hát a gyaloglástól. Mert ok mindennap 10-15 kilométert is mennek. Amikor gyereket várnak, hát akkor is. Láttam az anyámnál, meg a többi asszonynál, hogy ez így van.
Hát kérlek szépen, az a szép úriasszony vett magának egy hátizsákot, és mindennap – úgy képzeld el –, megtette azt a 15 kilométer utat.

Egy napon ez az asszony hívott, hogy menjek el hozzá, a kastélyba. Ott volt az ura is, Mihálynak hívták. Szép ember volt, érdekes arcú, és – ma is emlékszem – a fehér ingéhez mindig búzakék meg piros nyakkendõt viselt.

Nekem más dolgom nem volt, megreggeliztettek bõségesen, aztán az asszony karoncsípett engem, hatalmas park volt, abban sétálgattunk. Dél volt, megebédeztetett, mondta, hogy pihenjek, adott könyveket az olvasáshoz. Ott ismerkedtem meg Móricz Zsigmonddal, meg ezekkel, meg azokkal, érted? 15 éves voltam akkor.

De a legtöbbször azzal telt az idõ, hogy karon kellett õt fogni, érted, és sétáltunk, leültünk, beszélgettünk. És képzeld el, egyszer csak nagyon kíváncsi lett ez az asszony az öreg vajdára – tudod, akirõl az elõbb elmondtam, hogy 13 évesen lett õ a legtekintélyesebb, legtiszteltebb ember a törzsünkben, és 103 éves volt, amikor meghalt. Fejébe vette, hogy menjünk el Beregbe. Hozzá. Én is örültem, hogy láthatom az öreget, aki még akkor is teknõvájással kereste a kenyerét. Hát el is mentünk.

Gatyában volt, idáig érõ hajjal, be volt fonva a haja, és egy ezüstgomb tartotta össze. Az úrnõ úgy el volt ragadtatva tõle, hogy azután mindennap meglátogattuk. Az öregnek tüzet kellett raknia – a szobalány hozott egy kosarat, volt szalonna, hagyma, meg minden, és ott hármasban az öreggel sütöttük a tûznél a szalonnát.

Közben az uraság mindent megváltoztatott a gazdaságban. Búza meg kukorica helyett sárgarépát, petrezselymet termesztett. Õsszel szalmába tettük ezeket, és tavasszal olyan volt az egész, mintha akkor szedtük volna le. Megint csak tanultam valami újat.
De nem maradtam meg ezen a helyen. Mert megint csak jött egy fordulat.
Az úrnõ egy szép napon egy ismeretlen férfit hozott magával. Az az úr kikérdezett, és utána tudod mi történt? Állást kaptam a MAORT-nál. A Magyar Olajipari Részvénytársaságnál. Nagy szó volt az akkor! A MAORT-hoz kerülni! Amerikai vállalat volt ez, nagy munkálatok folytak itt, Zalában. Csõvezetékeket fektettünk le. Biztos munka, és az akkori viszonyok között szép fizetés. A fateromat is felvették, és még sok más cigányt is, de õket földmunkára.

Én aztán katona lettem, szakaszvezetõ, és amikor már leszereltem volna, kivittek a frontra. Fogságba estem, ott letöltöttem, az Észak-Urálban, három kemény évet.
Mikor hazajöttem, visszavettek a MAORT-hoz. Ott maradtam a háború után is, onnan mentem végül is nyugdíjba.

Ahogyan most végignézek az életemen, hát, bizton mondhatom, hogy boldogulónak érzem magam. És boldognak is. 78 éves koromban még mindig keresem, és meg is találom a boldogságot. A szerelemben is, meg kell mondanom. A családban is. Négy gyerekem van, mind tanult, mind boldogult. Az unokám is elvégezte már az egyetemet.

Na most, még arról akarok beszélni, ami nekem az életben a legfontosabb. Ahogy hazajöttem a háború után a fogságból, azon nyomban láttam, hogy nekem ez a hivatásom. Hogy mi? Az, hogy a cigányokért tegyek valamit. Tettem is értük, nem is keveset. Arra csábítottam el õket, hogy dolgozzanak – munkát is találtam nekik, kijártam közéjük a cigánytanyákra, érted? Meg se tudnám számolni, hogy hányszor.

Már 43 éve dolgoztam az olajiparban amikor egy szép napon azt mondja nekem a vezérigazgató: – Nézze, itt kétezer ember teremt értéket a munkájával. Maga egy a kétezer közül – más is elvégezheti azt, amit maga. De amilyen értéket a cigányok között teremt, abban senki más nem helyettesítheti. Menjen! Tegye most már egész nap, amire eddig a szabadidejét áldozta! A fizetését persze megkapja minálunk ezután is. Jó lesz így?

De mennyire hogy jó volt!

Aztán nyugdíjas lettem. Amit addig, azt tettem azután is. Ezt teszem most is, 78 évesen. Engem ezalatt egyetlenegy cigány soha meg nem bántott. És ha azt mondom nekik, hogy erre menjetek, hát akkor erre mennek. Milyen fizetség lehetne nagyobb ennél?

Sorban jönnek a felkérések még ma is, Baranyától Somogyig – legutóbb Pécsett voltam –, hogy jöjjek el, mesélni. Másról nem mesélek, csak a saját életemről: abban minden benne van, amit csak elmondhatok nekik. Az iskolákban, ahova meghívnak, azt látom, hogy amióta a történetemet – egy cigányember történetét – megismerték, másképpen élnek együtt a magyar gyerekek a cigány gyerekekkel, mint azelőtt. A cigányok pedig, meghallgatva, hogy mi minden történt velem az életem során, azt mondják: ha te el tudtál jutni, Jakab, onnan idáig, hát akkor mért ne tehetnénk meg mi is ezt az utat.

És hogy mi lett a többi cigánygyerekből, akik velem együtt kezdtek iskolába járni? Majdnem mind idősebb volt nálam, és én is hetvennyolc vagyok. A legtöbbjük nem él már. De volt közülük agronómus. Volt katonatiszt, százados. Volt tanító, asztalos, személyzeti osztályvezető.
És mindegyikünk életpályáját azokból a parasztházakban magunkba szívott illat, az az emberség, ami ott volt a levegőben, az a mesés légkör, ami ott körülvett minket, indította el, és kísérte el életük végéig.

avatar Az ózdi nyomor tanyáról menekűlt, a tűz vissza űzte

Hosszú séta egy rövid mólón TGM kicenzúrázott írása*

"* Ennek az írásnak a közzétételét elhárította az egyik ismert budapesti lap. Az, hogy itt kerül nyilvánosságra, némileg paradox, hiszen elsősorban nem az alternatív-autonóm közösségnek készült, amelyet aligha kell meggyőznöm a benne foglaltakról. Kísérlet volt arra, hogy megértesse a rendszerrel való szembefordulásra kész, de még a polgári gondolkodási és politikai szokások fogságában nyűglődő, a szó tág értelmében baloldali (szociáldemokrata, globkrit, antifa, esetleg enyhén marxizáló) értelmiséggel, hogy a „kisebbik rossz” politikája végérvényesen elavult. (Nem mintha a vagyonadó megszüntetésére, az egykulcsos adó bevezetésére készülő, gazdaságpolitikájában az eddigiekhez hasonlóan neokonzervatív, egyebekben pedig jócskán autoritárius és sovén Fidesz-KDNP-vel kapcsolatban értelmes embernek illúziói lehetnének, még rosszabb eshetőségekről nem is szólva.) Mindezt itteni és mostani olvasóim pontosan tudják. Úgy látszik azonban, hogy a polgári mainstream ilyetén bírálata már most se nagyon kerülhet be a – még mindig egyedül hatékony – polgári nyilvánosságba (ami azért számos más tőkés országban nincs így). Ez a publikáció egyszerűen csak dokumentálja ezt a helyzetet. Talán kár, hogy voltaképpeni címzettjeihez nem juthat el."

FORRÁS:Erlauer http://erlauer5.nolblog.hu/archives/2010/01/05/TGM_kicenzrzott_rsa/

Hosszú séta egy rövid mólón

TGM kicenzúrázott írása*

Jövő tavasszal tudvalévőleg országgyűlési választások lesznek Magyarországon, ősszel pedig helyhatósági választások. Az újságokban olvasható vélekedések szerint ezeknek a választásoknak a szokásosnál nagyobb a jelentőségük. Ez a föltevés valószínűleg helytálló – legalábbis az eddig ismert egyensúlyi viszony a különféle parlamenti pártok és pártszövetségek között fölbomlani látszik, új erők jelentek meg, „a nemzeti jobboldal” hosszasabb világnézeti, talán politikai hegemóniája pedig csaknem bizonyosra vehető.

Sajnálatos módon a közkeletű értelmezési eszközök meglehetősen kezdetlegesek. A „jobb” (azaz mérsékelt balközép) körökben még mindig a „populizmus” ezerszeresen félremagyarázott fogalmával operálnak, mintha politikai eszmetörténet nem is léteznék. De ha lemondunk a politikai műveltség minimumáról, akkor megállapíthatjuk, mit értenek ezen a tudós kollégák, a „docta ignorantia” kései, bámész hívei: populista az, aki bármely és bárminő népi törekvés mellé szegődik, s ezt a népi törekvés tartalmától függetlenül állapítják meg „a fölkészült elemzők”. Populista mindenekelőtt az, aki nem hisz föltétlenül a költségvetési egyensúly, a maastrichti kritériumok, az adósságcsökkentés, a privatizálás, a „karcsúsítás”, a szociális leépítés, a szuperbruttósítás, a reáljövedelem-csökkentés (sőt: a nominálbércsökkentés) dogmáiban, de populista a környezetvédő is – a valódi mélyökológia a balközép fősodor álláspontjáról nem is észlelhető – , továbbá populista az is, aki kampányokat indít az átláthatóság érdekében a titkolózó állam ellen. Természetesen populistának tekintik a rendpártiságot és a nacionalizmust is. Hovatovább populistának számítanak azok az antirasszisták is, akik „nem veszik tudomásul a realitásokat”, azaz a cigányok ó be kárhozatos kulturális rögzöttségeit, így a munkakerülésre való leküzdhetetlen hajlamukat (ami persze ócska hazugság, de hagyjuk).

Ebben „a fölkészült elemzőket” nem zavarja, hogy az általuk leírt politikai magatartásformák némelyike (így pl. a rendpártiság és a tekintélyelvűség) a populizmus ellentétéhez, az elitizmushoz tartozik fogalmilag. Az európai politikai művelődéstörténettől kissé barbárosan elszakadt elemzések a polgári eszmekör évszázados, domináns irányzatát, a szabadelvűséget azonosítják avval az új keletű, mazochisztikus hungarikummal, amely szerint a liberális megvet mindent, ami népszerű (ez meglepte volna Deák Ferencet, s pláne Széll Kálmánt). Ami népszerű – amit a nép óhajt – , az nem lehet jó, azaz a népszuverenitás, a szabadság és az egyenlőség gondolatának hivatott képviselői akkor hívek önmagukhoz, ha megvetik saját alapeszméiket, s valamely ezoterikus doktrína hajthatatlan őreiként elkerülhetetlenül és tragikusan megbuknak. Ezek szamárságok, de mivel elterjedtek és erősek – legalábbis hazánkban – , ezért mégiscsak számítanak.

Az uralkodó rendszer védelme soha nem számított hősiesnek, márpedig ma nálunk magányos intellektuális lángelmék kilátástalan bozótharcának állítják be a kapitalizmus ultrapiaci, neokonzervatív válfajának ideologikus igazolását (legitimálását), ami meghökkentő. Az uralkodó rendszer bírálata szokott volt racionalisztikus jegyeket mutatni – a konzervatívok mindig is a racionalizmus bűnében szokták volt elmarasztalni a tőkés rendszer egalitárius vagy szocialisztikus bírálatát – , ám a mai Magyarországon az állagőrző rezsimmagasztalás tünteti föl magát a ráció nagykövetének, amelynek ellenében állítólag az „indulatok” és az „érdekek” irracionalitása követel nagyobb méltányosságot (osztó igazságosságot), mintha a társadalommal szemben támasztott erkölcsi igények (egyenlőség, egyenlő szabadság) nem lennének ésszerűek. Konformista mártíromság. Különös.

Az pedig még különösebb, hogy itt a szuverén néppel szembeni bizalmatlanság, a fölvilágosodás szerint fölnőtt, döntésképes, autonóm alanyoknak mégis, a fölvilágosodás ellenére is az esztelenségét bizonygató arisztokratikus gőg számít a „demokrácia” egyetlen valódi kezesének, amely megvédhet „bennünket” a tekintélyelvű és nacionalista jobboldal „csőcselékszellemétől” (márpedig a profanum vulgus lenézése eddig még soha nem tetszett fölöttébb demokratikusnak). Még ha nem volnék amúgy is rossz véleménnyel az ilyen kevéssé emberbaráti obskurantizmusról, akkor se gondolnám, hogy ez éppenséggel a „demokrácia” védelmére volna alkalmas. Az arisztokratikus szabadelvűség korszaka 1848-cal befejeződött Európában, de ez éppenséggel nem volt racionalista (a hayeki újkonzervatív zsargonban: konstruktivista), hanem a hagyomány, a kegyelet, a „természetes rend” tisztelője (s evvel együtt s emiatt zsarnokellenes), nem pedig túlbuzgóan reformáló, a „social engineering” megszállottja. Ez utóbbi a változtatásokra, „az Újra” esküvő szocialista baloldal beállítottsága volt.

Miután Kelet-Európában, 1989-ben a múlt nem arisztokratikus volt és antiegalitárius, hanem etatista és egalitárius, a konzervatívoknak kedves állapotok létrehozását a „társadalmi mérnökség” bürokratikus-racionalisztikus, mondhatni sztahanovista hevével nem merkantilista nagybirtokosok kísérelték meg, hanem közgazdasági, jogi, szociológiai vagy természettudományos diplomával rendelkező értelmiségiek (a közigazgatásból vagy a kutatóintézetekből) a maguk baloldali észjárásával („a tudomány legújabb eredményei”) és általános érzületével („vizsgáljuk meg a problémákat, és készítsünk gondosan érvelő javaslatokat a megoldásukra”), ám a baloldal minden tartalmi, világnézeti, erkölcsi hagyományának elvetésével. A célok ugyanazok voltak, mint a hagyományos konzervatívokéi: a civil társadalom (piac, nyilvánosság, önkéntes egyesülések, pluralista pártpolitika) szupremáciája az állam fölött – amit a konzervatívok maguk úgy neveznek: a természetes rend érvényesülése, az emberi természetre való hagyatkozás, történelmi tapasztalat, realizmus, a racionalista beavatkozás mellőzése, a történelem fölötti természetjog iránti tisztelet és általában: pietás – , más szóval a magántulajdonon alapuló mindenfajta osztálytársadalomban önműködően kialakuló hierarchikus viszonyok (rangsorok, vagyoni, hatalmi és kulturális egyenlőtlenségek) helyben hagyása, a társadalom „áttervezéséhez” szükséges (állami) eszközök megsemmisítése.

A célt racionalisztikusan, „tudományos” (pontosabban: szcientista) modorban fogalmazta meg a Kelet-Európában tévesen „liberálisnak” nevezett álbaloldal: az újraelosztó korrekciók lehetetlenné tétele volt a „reform”, amely „szükségszerű”, „elkerülhetetlen”, „ésszerű”, „alternatíva nélküli”, „a fejlett Nyugaton is így járnak el”, ezt követeli az „illúziótlanság”, a „józanság”, a „felelősségérzet”, az ésszerű „modernizáció” érdeke.

A hierarchia és az egyenlőtlenség társadalmának ez a modernista-bürokratikus legitimációs ideológiája 1989 óta fülsértően dallamtalan (és rosszul illeszkedik a kései kapitalizmus prózájához), amiképpen paradox volt ez Nyugaton is mind neokonzervatív, mind blairista „harmadik utas” változatában: a reakciós főtéma „progresszív” kidolgozása (érthetően) idegesítette a közönséget. Ezt a feszengést a publikum a „hazugság” jelszavának segítségével oldotta föl: akármennyit beszélt az ún. baloldal (recte: a modernista jobboldal) a szándékairól, szólamából a hallgatóság csak a hagyományos baloldali „ígéreteket” hallhatta ki (egyenlőség, jólét, méltóság a plebejusoknak), s amikor ezek persze nem teljesedtek be, azt hihette, hogy becsapták, ami a lényeget illetően igaz is.

Akármit mond valaki, akit elfogadnak baloldali vezetőnek, a közönsége – nem butaságból, hanem a hagyomány mély megértése okán, amely minden emberi cselekvés, különösen a politikai cselekvés egyik alapföltétele – mindig az egyenlőség, az egyenlő szabadság és az egyenlő méltóság erkölcsi üzenetét fogja hallani. Hiába kiabálja magát rekedtre a „baloldali” államférfi/nő, hogy ő ehelyett egyenlőtlenséget – vagy ami ugyanaz: versenyt – akar. Mivel ő ilyet nem mondhat, senki nem hiszi, hogy csakugyan ezt mondta, s ha kiderült, hogy az elvárt, de soha el nem mondott szózattal ellentétesen cselekedett, árulónak fogják tartani, történelmi és intellektuális értelemben indokoltan. (És itt nem is foglakozom avval a – megtörtént – esettel, amikor a baloldali államférfi a szó szoros értelmében hazudott. Ha ez ilyen durván és szimplán nem történt volna meg, a hipotetikus helyzet nagyjából azonos volna a tényleges mai helyzettel.)

A magyarországi politikai kommentárok egyik fő kliséje, hogy a nemzeti jobboldal nagy néppártja „balról előzi” a szocialistákat. Ez nem igaz. A szocialista párt politikájának még mindig vannak csökevényesen egyenlősítő elemei. A Fidesz-KDNP politikáját sandán „baloldalinak” nevezők csak a maguk végtelen reakciósságát bizonyítják vele, hiszen amiről ők beszélnek, az a hagyományos konzervatív politika, amelyet a Fidesz-KDNP következetesen folytat: ez a paternalista közhelyhalmaz – a „tisztes megélhetés”, az „arany középszer”, kis lakás, kis autó, két-három gyerek, összetartó család, hittanóra, nemzeti érzés (azaz kohezív-kollektív politikai erkölcs), tekintély- és hagyománytisztelet, munkakultusz, takarékosság (az élvezetek elhalasztása, „deferred gratification”), a középosztály megbecsülése (kispolgáriság), önfegyelem, hazafias áldozatvállalás, „fölnézünk” a nagy emberekre, nem elveink vannak, hanem értékeink (az elvek vitathatók, a csoportok értékeit vita nélkül tisztelni illik), és í. t. – , amelyet a népnek mondanak, de a vezérek (beleértve a nagy vagyonok birtokosait) nem is állítják, hogy ők mindenestül ilyenek. Vannak kivételek, a „táltosok”, akikre nem lehet ezt a szűk gúnyát ráhúzni. A paternalizmus az elitizmus másik neve. A „nemzeti jobboldal” nem populista, mindenféle engedmények ellenére nem követi a nép preferenciáit – ezek a jóléti államot részesítik előnyben, és helytelenítik az igazságtalan, részrehajló adórendszert és a „perverz” újraelosztást – , hanem „neveli” a népet, türelmes, derült, szigorú, atyai szeretettel. Kétségkívül nem szidja és nem bírálja a plebejusokat – választási párt ezt nem is teheti – , de a középosztály előítéleteit (amelyeket nagyrészt, de nem teljesen oszt, pl. a magyarországi középosztály nem vallásos és nem tradicionalista) a nép jobb részének („a tisztességes embereknek”) tulajdonítja. Néppárt, amelynek – mint minden polgári pártnak – titkolnia kell, hogy viszonylag széles néprétegek, nemzedékek, populációk iránti szelektív szimpátiája ellenére természetszerűleg, minden más polgári párthoz hasonlóan, az egyenlőtlen és igazságtalan (kizsákmányoló) rendszert működteti, tehát végső soron csak igen kevesek érdekét képes szolgálni, amiben nincs semmi rendkívüli: a szocialista párt még kevesebbekét.

Ez utóbbi esetében ez a szolgálat és ez a védelem sokkal brutálisabban nyílt, ezért a „nemzeti jobboldal” bírálata bőséggel használja azt az iróniát, amelyet a párt hagyományos karakteréből kifelé bírálva fegyverként forgathat.

A mostani politikai konjunktúra egyik legnagyobb paradoxona, hogy a „nemzeti jobboldalnak” a szocialista/liberális kormányzatot illető bírálata túlnyomórészt helytálló. A balközép kormány csakugyan keményen folytatja az osztályharcot lefelé, csakugyan szétzúzza a népjóléti intézményeket, lenyomja a reáljövedelmeket, fokozza a tőke-munka kontinuuumba beilleszthetetlen népcsoportok (munkanélküliek, nyugdíjasok, betegek, alkalmazatlanok és alkalmazhatatlanok, fogyatékosok, prekárius foglalkoztatottak, beilleszthetetlen és egyben kirekesztett kisebbségek stb.) kiszolgáltatottságát, tovább túlozza az adórendszer igazságtalanságát, abszurd előjogokat biztosít a hitelintézeteknek, megkísérli az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az infrastruktúra (vasút, távolsági busz, posta, patika, távközlés, tömegkommunikáció, kultúra, kutatás, oktatás) privatizálását, szigorúan betartja a nemzetközi pénzügyi hatóságok (IMF, EU, EKB, WTO) szabályait, szimbolikus részt vállal az imperialista háborúkban, stb.

Ezekre a bírálatokra a szocialista párt ügyetlen védelmezői avval felelnek, hogy ez a helyes, az ésszerű politika. Ez a válasz szerintem téves, de nem ez a lényeg. Evvel a bírálattal a „nemzeti jobboldal” egyszerűen arra mutat rá, hogy a szocialista párt nem baloldali párt, vagy ami még rosszabb: baloldali párt, amely nem folytat baloldali politikát (ami teljesen igaz), a baloldal helye üres, a baloldali hagyományt semmilyen „mainstream” erő nem követi, egy másik nagy jobboldali néppártra nincs szükség. A milliomosok pártja (a Fidesz) bírálja a milliárdosok pártját (az MSZP-t), amely nem tudja elkerülni azt a kényszert, hogy valamilyen homályos értelemben a tőketulajdon nélküliek pártjának mutassa magát. Nem az a kérdés, hogy a divatjamúlt monetarista doktrína értelmében a szocialista párt „helyes” politikát folytat-e (ebben az értelemben igen), hanem az, hogy ilyen politikát adott és megváltoztathatatlan identitása és hagyománya értelmében nem folytathat, akár „helyes” ez, akár nem.

Amit a „nemzeti jobboldal” itt leszögez, az magától értetődik.

Ráadásul a „nemzeti konzervatív” parlamenti ellenzéknek itt óriási szerencséje van: a nemzetközi gazdasági válság körülményei között – különös tekintettel a növekvő munkanélküliségre – minden az állami újraelosztás körül forog (a recesszió és a régió saját bajai, így az ipartalanítás, a demográfiai problémák [elöregedés], diszfunkcionális településszerkezet, ökológiai problémák, a fosszilis energiaforrásoktól való aránytalan függés miatt). Az elvadult osztályküzdelem az állami forrásokért teljes populációk (nemcsak a romák) igényeinek delegitimálásához vezet (vagyis: hogyan lehet megtagadni a szociális ellátásokhoz való hozzáférés jogcímeit, hogyan lehet a puszta túlélés elemi jogait visszametszeni). Ebben a helyzetben az újraelosztás jellegét egalitáriusan – a legszegényebbek javára gyakorolt pozitív diszkriminációval – átalakító vagy erre egalitárius ajánlatot tévő, klasszikus szociáldemokrata párt félelmetes versenytárs lenne, akármilyen hibái és bűnei volnának különben. Ilyen szociáldemokrata pártok ma nincsenek, a németországi Die Linke kivételével, amely igen szerény követeléseivel kifejezetten radikálisnak tetszik a jelenlegi európai kontextusban. (S mindezért szalonképtelen, szövetségkötésre alkalmatlan kommunista pártnak állítják be, ami nem felel meg a tényeknek, függetlenül a párt dacos, ám tisztán jelképes hűségétől az NDK-múlt bizonyos aspektusaihoz.)

Így a Fidesz-KDNP bízvást beérheti vele, hogy az elátkozott Gyurcsány-kormány gazdaság- és szociálpolitikáját folytassa, némileg óvatosabban, józanabbul, mérsékeltebben, kevésbé elitista, kevésbé népmegvető retorikával, de alapjában változatlanul.

Rá mindenképpen kevesebb bizonyítási kényszer nehezedik, mint pórul járt vetélytársára. Nem történhetik meg vele olyan képtelenség, mint az MSZP-vel, amelynek a kongresszusa a neokonzervatív szellemű megszorító intézkedések bevezetése után elénekli az Internacionálét, miközben mai fő ideológusa egy másik párt színeiben képviselőjelöltként induló, konzervatív publicista, Debreczeni József (és ahol a kormánytáborban leginkább tisztelt személyiség ugyanennek a konzervatív, „konstruktív ellenzéki” pártnak a fanatikusan neokonzervatív, megdöbbentően antiszociális miniszterelnök-jelöltje, aki az egyre inkább jobbra tolódó liberálisok voksaira is bízvást számíthat). A balközép legnagyobb hatású, „a másik oldalon” közgyűlöletnek örvendő médiaszereplői is a neokonzervatív evangélium megszállott hirdetői. A „balliberálisnak” nevezett lapok az amerikai szélsőjobboldal rágalmait visszhangozzák Obama elnökről, s a nálunk tét nélküli iszlámellenesség és az iraki/afganisztáni háború föltétlen védelmezői, a „coalition of the willing” támogatói „a hajlandók koalíciójának” föloszlatása után is.

A „nemzeti jobboldal” hatalomátvétele veszedelmes. A balközép sajtóban terjesztett – a legszűkebb és leghűségesebb balközép kormánytábor belső magvának kivételével teljesen hatástalan – , olykor hisztérikusnak látszó aggodalmak és figyelmeztetések jórészt indokoltak. A kevés megmaradt kormánypárti publicista láthatólag értetlenül és riadtan nézi, hogy a közönség nem áll ki a „demokrácia” mellett, nem veszi oltalmába a veszedelem pillanatában. Nem akarja a népnyúzó reformok „gyötrelmes útján” követni a „demokrácia” táborát, nem lelkesedik „a nagy ellátórendszerek” modernizálásáért, azaz szétbontásáért és üzleti vállalkozássá transzformálásáért, mert hiszen nem akarja életszínvonala további csökkentését, ezért megkapja a balközép kormánypárti sajtó ideológusaitól a „populista”, „etatista”, „kádárista” (értsd: sültgalambot váró, potyaleső, ingyenélő, a „benefit dependency” áldozata) jelzőkupacot.

Az összes parlamenti pártok számára az alapkérdés a következő: hogyan lehet a profitok érintetlenül hagyása mellett csökkenteni az államadósságot és a költségvetési hiányt, ugyanakkor újraindítani a növekedést?

Erre a szocialisták és a maradék liberálisok válasza: az állam kiadásainak csökkentésével.

A nemzeti konzervatívok válasza: az állam bevételeinek csökkentésével.

A két válasz a szociális kiadásoknak a és a fogyasztás serkentésének a szemszögéből egyremegy: ha az állam rendelkezésére álló források elapadnak, az újraelosztás lehetőségei is szűkülnek. A „nemzeti jobboldal” vezetőinek igazuk van abban, hogy ha a profitokhoz nem nyúlnak, és legalább a fiatal középosztály életlehetőségeit akarják kissé javítani, akkor muszáj lesz a „hiánycélt”, a maastrichti kritériumokat és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hitelföltételeit újratárgyalni és föllazítani. Ez nagyon szerény terv, de önmagában nem kifogásolható. (Mindkét elképzelés alapvetően a kései liberalizmus illúzióihoz kapcsolódik: az állam rovására növeli a civil társadalom – a piac, illetve az államhordozó, staatstragend középosztály – bevételeit, játékterét, hogy gyöngíthesse az állam újraelosztó, egyenlősítő fumkcióit. Egyik kutya, másik eb.) Komoly változás nem lesz.

A társadalom azonban evvel nem éri be – és a társadalom jogosan elégedetlen. Az effajta elégedetlenséget azonban simán le lehetne csillapítani a megszorító intézkedéseknek, a közszolgáltatások privatizálásának a leállításával, visszacsinálásával és visszatéréssel a minimális megélhetést mindenkinek biztosító újraelosztó politikához – némely korrupcióllenes rendszabály és hasonlók mellett – , de ez nem volna egykönnyen lehetséges, még ha a „nemzeti jobboldal” el is szánná magát erre, amit nem nagyon hiszek. Mások mellett Tony Judt figyelmeztet rá (más tekintetben is figyelemre méltó cikkében: „What Is Living and What Is Dead in Social Democracy?”, The New York Review of Books, 2009. december 17.), hogy az újraelosztó, a társadalmi igazságosság gondolatára támaszkodó, egyenlősítő jóléti állam csak olyan homogén társadalmakban tartható fönn, amelyekben természetes érzés, hogy a közösség minden tagja egyenrangú és egyaránt jogosult azokra az állam által finanszírozott, irányított, igazgatott szolgáltatásokra, amelyek lehetővé teszik a túlélést és az emberi méltóság minimumát.

A mai európai társadalmak nem ilyenek. Nyugat-Európában a többnyire iszlám vallású bevándorlók és a velük összekevert, sokadik generációs muzulmán kisebbségek, Kelet-Európában a romák – illetve a szociálisan velük rokonult, többnyire munkanélküli szakadtak – nem számítanak az egyenrangú közösség segítségre, integrációra méltó tagjainak, ezért az egalitárius reformnak nemcsak a fölsőbb rétegekből, a versenyideológia hatása alatt álló polgárságból toborzódik az ellenzéke, hanem a legkülönfélébb osztályokból és rétegekből. Ennek az a következménye, hogy az európai társadalmak „közepe” mind a piaccal, mind az újraelosztással szkeptikusan áll szemben, és ez a kettős szkepszis a táptalaja a posztfasiszta jelenségeknek.

Ezeknek a jelenségeknek két változata van: a diffúz és a koncentrált. Európa legtöbb országában a diffúz változat a jellemző: a legtöbb politikai irányzat, a legtöbb politikai miliő – általában a zöldek és a szélsőbaloldal kivételével – valamelyest enged a diszkrimináció és „a közbiztonság krízisével” indokolt rendőrállami elfajulás kísértésének. Olyan fontos államokban, mint Olasz- és Franciaország, a jelenlegi kormányzat elsősorban a bevándorlóellenes és kisebbségellenes propagandának (és a drasztikus jogfosztó intézkedéseknek) köszönheti népszerűségét és stabilitását. Ez az oka annak, hogy az ultrapiaci, neokonzervatív dogmatizmus teljes hitelvesztése ellenére a mérsékelt baloldali (szociáldemokrata) pártoknak nincs sikerük, nem annyira azért, mert – korábbi elveiket elárulva – maguk is fölültek a neoliberális-neokonzervatív hullám tetejére. (Nem szabad elfelejteni, hogy Reagan és Thatcher korszakában elsősorban csak a privatizálás ment végbe, a kegyetlenül antiszociális, népellenes destrukciót Clinton és Blair csinálta meg a szociális segély „workfare”-ré változtatásával, amelynek épp úgy megvolt a diszkrét faji színezete, mint a hírhedt „Út a munkához” programnak.) Ami ettől várható, az a középrétegekre korlátozott (tehát az egyenlőség erkölcsi alapgondolatával látszólag rokon, valójában vele ellenséges) újraelosztó-etatista politika, amely a proletár, szubproletár, prekárius, kirekesztett, etnikailag idegen vagy más okokból „beilleszkedésre” képtelen vagy a „beilleszkedéstől” eltiltott csoportokkal szemben a nyílt, erőszakos elnyomás, a rendőrterror, az elfogult büntető igazságszolgáltatás és a manipulatív, hazug, ijesztgető „Greuelpropaganda” eszközeit veti be, fölidézve azt a polgárháborús veszélyt, amelynek leverésével majd tartósan berendezkedhet a romokon.

Ez a diffúz, a mérsékelt változat.

A koncentrált változat Magyarországon fejlődött ki a legpéldásabban: a neonáci félkatonai (paramilitáris) szervezetek megjelenése, amelyeknek a politikai szárnya tőlünk már bejutott az Európai Parlamentbe és be fog jutni az Országgyűlésbe is – a formálisan „betiltott” Magyar Gárda kifejezetten népszerű az ún. mérsékelt jobboldalon – , ugyan aggodalmat kelt konzervatív körökben, de a mai magyarországi ellenzék számára elhatározó fontosságú jobboldali értelmiség és médiavilág még a posztfasiszta (meglehetősen ismert meghatározásom szerint nem „totalitárius”) eszme- és gesztusvilág koncentrált változatát sem ítéli el, a diffúz változatot meg egyenesen megtestesíti. Ennek a számára kétségbeejtő helyzetnek a láttán Orbán Viktor és Kövér László – a kormányra készülő magyarországi „nemzeti jobboldal” két legfontosabb vezetője – néhány nagyon fontos, a helyi tájszólásban „demokratikusnak” nevezhető gesztust tett, és megpróbált diszkréten átkacsintani a balközép térfélre. Ezeket a gesztusokat a balközép sajtó jeges hallgatással vagy gúnyos hitetlenkedéssel vette tudomásul, ami a saját szemszögéből – én nem tartozom ehhöz a balközéphöz – nagy butaság. (A „nemzeti sajtó” más okokból hallgatja el ezeket a megnyilvánulásokat: olvasói szemében ezek a békülékeny, „demokratikus” frázisok kompromittálnák Orbánt és Kövért. Ellenkező indítékkal ugyan, de az összmagyar sajtó szükségképpen elhallgatja vagy lekicsinyli a Fidesz-KDNP vezetőinek olykori, szórványos, óvatos, áthallásos „antifasiszta” vagy „demokratikus” célzásait.)

Tudomásul kell venni – és Orbán tudomásul is veszi – , hogy a „nemzeti jobboldali” értelmiség és médiapopuláció messze-messze jobbra áll Orbán Viktortól és barátaitól. A diffúz és a koncentrált változat közelsége vagy eggyéolvadása teszi Magyarország helyzetét annyira egyedülállóvá. Itt a neonáci terrorizmus és egyenruhás huliganizmus nem vált ki széleskörű fölháborodást és ijedelmet (kivéve a „célcsoportokban”, de még ez is félénk és halk), sokkal több bírálatot – a balközép (s a hozzá sorolt neokon, internetes) sajtóban gúnyt – kap az egyébként alig létező antifasiszta közírás. Az ún. fasisztázást százszor annyian ítélik el a lapokban, mint a fasisztákat. De ez még semmi. Tapasztalhattuk, hogy a cigánykérdést illetően az MSZP középkáderei semmiben sem különböznek a „nemzeti jobboldaltól”, a cigánykérdésben pedig a kormánytáborhoz közelebb álló sajtó sokat puhult, a neokonzervatív internetes portálok és blogok pedig (a zsidók megítélésének föltűnő kivételével) a nettó rasszizmus álláspontjára helyezkednek. (Ez utóbbi nemzetközi trend.)

Meg kell értenünk tehát, hogy a középrétegekre korlátozott „jóléti” (redisztributív) politika – amely sokat lendíthet pl. a diplomás pályakezdők esélyein – és a neokonzervatív piaci politika között erkölcsileg nem sok a különbség. Az előbbi talán több (igen szerény) előnyt nyújt a középosztálynak (vagy a középosztály sok alcsoportjának), az utóbbi a globális-transznacionális nagytőkének, bár ez utóbbival a „nemzeti jobboldal” se fog ujjat húzni. Nem ez a lényeg. A „nemzeti jobboldal” – nyugati partnereihez hasonlóan, de az itteni „koncentrált” posztfasizmus által ostromlott helyzetben – megerősíti a társadalom „közepét”, amelyet védett erődítménybe terel (megvédendő a „társadalomellenes” és „nemzetellenes” destrukció erői ellen lenn és fenn). Ebből az erődből lehet majd tüzelni a valódi és képzelt ellenségre.

Ennek az ellenségnek – amelyet és akit Magyarországon elbájoló pontatlansággal „baloldalnak” szokás nevezni – majd nem lesznek eszközei, a „nemzeti jobboldal” kultúrforradalomra (vagy talán kulturális ellenforradalomra) készül. Nyilván úgy érzi majd sok nemzeti konzervatív főorvos, hogy ha pár folyóirat, rádióműsor, színház, galéria megszűnik (amelyet soha nem néz, hallgat, de amelyből sok elrettentő idézet olvasható a nacionalista sajtóban), akkor zavartalan a keresztyén (értsd: tekintély- és hagyománytisztelő) Magyarország diadalmenete. Ez a voltaképpeni értelmiségnek rettenetes lesz – a kulturális légkör máris borzasztó – , és nyilván szűkíteni fogja a szabadság (hamis) benyomását. Nem beszélve jó néhány tehetséges ember megélhetéséről. De ami ennél fontosabb: folytatódik a szegények magukra hagyása, rosszabb esetben kitaszítása, kirekesztése. Ez pedig független a küszöbön álló kormányváltozástól – minden, egyébként nem jelentéktelen hangsúlymódosítás mellett.

A baloldal számára pedig ez a kardinális kérdés (és nem pusztán az, hogy a nemzeti műveltség középpontjába öntik-e a „véres limonádét” – így nevezte Tóth Árpád az irredenta költészetet), és ez kell hogy meghatározza viszonyunkat mindenfajta polgári politikához.

A följebbi fejtegetésben adottnak tekintettem a polgári politizálás kereteit, éppen azért, mert ezek meghatározók abban az aktuálpolitikai döntésben, amelyet a baloldaliaknak – és itt nem a polgári politika balszárnyára, hanem az alternatív vagy független, antikapitalista és antifasiszta baloldalra gondolok, amely számos, egymástól fölöttébb különböző világnézeti és nemzedéki csoportra bomlik – meg kell hozniuk.

Kire szavazzunk?

Mivel a „nemzeti jobboldal” és a fasisztoid Jobbik nem jön számításba, dönteni kell abban, hogy megint egyszer megkíséreljük-e a „kisebbik rossz” politikáját vagy sem. Szavazhatunk-e az MSZP-re?

Azt hiszen, hogy nem.

Ez nem tisztán elvi kérdés (a színtiszta antiparlamentarizmus az ilyesmit eleve megválaszolja, az egyszerű): lehetnek helyzetek, amikor.

Ha Gyurcsány Ferenc az őszödi beszéd kiszivárogtatása, de legkésőbb az egészségügyi reform elleni népszavazás (amely szerény nézetem szerint helyénvaló volt és jogos, vö. TGM: „A jóléti állam kísértete”, Eszmélet 77 [2008.tavasz], 96-129.) után lemondott volna, és az MSZP egalitárius, „jóléti” kanyart vett volna, ha nem folytatja a „Sozialabbau” katasztrofális következményeinek további kiterjesztését, akkor lenne mit mérlegelni. Ha kivonul az afganisztáni imperialista kalandból legalább a Karzai-féle választási csalás után, még talán tűnődni lehetne a cselekvési módozatokon.

Tudom persze, hogy az igazi baloldalon nem így vetik ezt föl. Az autentikus, alternatív, antikapitalista baloldal úgyse szavaz senkire, egyébként pedig mindenkinél jobban utálja az MSZP-t, úgyhogy ebben az esetben senkit nem kell meggyőznöm; viszont meg kellene győznöm a hagyományosabb szocialistákat-kommunistákat és a besorolhatatlanul baloldali, kultúrájukban a nálunk a liberálisokhoz sodródott szabadságvédő, antirasszista értelmiségieket, akik most esetleg a „nemzeti ökoliberális” LMP-hez vonzódnak jobb híján. Ez a legutóbbi, két elemű (s még ezek az elemek is sokszínűek) csoport számára a döntő, hogy a Fidesz-KDNP elsöprő győzelme esetén fokozódhatik a fasizálódás, meggyöngülhetnek az alapjogok alkotmányos védművei, megdőlhet a „demokrácia” (vagyis az alkotmányos és a nemzetközi alapjogi „architektúra” garanciáira épülő, külsődlegesen liberális berendezkedés), sok évtizedes, tartós hatalomra rendezkedhetik be a „nemzeti jobboldal” s vele a sovén nemzeti giccs és a kultúrapusztulás.

Ezek nem indokolatlan aggodalmak. Ha az MSZP végzetesen meggyöngül, akkor a fő ellenzéki párt a Jobbik lesz, amely mind a népszerű rasszista és irredenta eszköztárat, mind az antikorrupciós lendületet, mind a redisztribúciós-jóléti retorikát sikerrel használhatja. Evvel majd tovább tolja jobbra a Fidesz-KDNP-t, és egyre gyakoribb lesz az a pozíció – ez masszívan egyelőre még csak a nemzeti konzervatív sajtóban bukkan föl – , amelyben némelyek tartalmilag a Jobbik fasisztoid irányvonalát képviselik, de stratégiai és hatalmi megfontolásból szervezetileg a Fidesz-KDNP-t támogatják.

Mindez igaz, és az aggodalmakkal szemben csak két jelentősebb érvem van. Először: az MSZP kormányon se tudott ezeknek a fejleményeknek határt szabni, sőt: sikerült azt a (csak részben hamis) látszatot keltenie, hogy a „nemzeti jobboldal” és a „koncentrált” posztfasizmus – minden, jobbról is látható hibájával együtt – még mindig inkább áll a nép pártján, mint a középbal. Világosan meg kell mutatni a jövő kedvéért és miheztartás végett, hogy semmi genealógiai rokonság kedvéért – elvégre az MSZP is a Kommunista Kiáltvánnyal (1847-48) elkezdődött fejlődés végpontján található, de ez az alma messzebb esett a fájától, mint a ma már megint (vagy még mindig) marxista, alternatív, független baloldal, s ami nem akadályozta meg a szocialistákat abban, hogy az 1945 óta legjobboldalibb magyar kormányt, a Bajnai-kabinetet támogassák – , semmilyen, bármennyire jogos félelem hatására se lehetünk a szélsőségesen igazságtalan társadalompolitika (és a mindenoldalú megalkuvás) cinkosai. No way.

Másodszor: azoknak, akik most vagy majd később a baloldalon keresik a „kibontakozás” ösvényét, látniuk kell, hogy a baloldali irányzatok őrzik autonómiájukat, akkor is, ha az elmúlt években némelyek igénybe vették szocialista körök infrastrukturális segítségét kiadványaikhoz, programjaikhoz, ez nem volt üzlet, nem viszontszolgálatok fejében tették, és itt ezek a szocialista körök nolente-volente önzetlennek kellett hogy bizonyuljanak. (Ezeket a sorokat egy – máskülönben nem szocialistabarát – szakszervezettől kölcsönzött kis laptopon pötyögöm [még Word sincs rajta], sajnos nekem nem telik ilyesmire.)

Ami ennél a részletnél fontosabb: egyáltalán meg kell gondolni, hogy a teljesen szétrothadt parlamenti rendszeren belül még érdemes-e preferálni ezt vagy azt. Bizonyosnak látszik, hogy a jelenlegi fölállásban a népnek a lehető legkonvencionálisabban értelmezett érdekeit se lehet megvédelmezni, hogy a polgárságnak a jogállami, alkotmányos, emberi jogi, pluralisztikus, a gyülekezési és sajtószabadságot még oly hamisan, még oly illuzórikusan védelmező „vívmányait” se lehet fönntartani, hogy a fölvilágosító, evilági, eudaimonisztikus-utilitárius, permisszív, multikulturális-toleráns hagyományok is kifújtak, hogy az 1989-ben haladékot kapott kései kapitalizmus humanista kapacitásai kimerültek, hogy a rendszer Obama-szerűen tétova, mérsékelt megújítói se mennek semmire, hgy a Chávez-stílusú latin-amerikai „népi demokrácia” újabb zsákutca, hogy az antiglobalista-antikapitalista (pardon, altermondialista) világmozgalom – a forradalmi utcaszínházra és radikális turisztikára alapozott reformizmus – kifulladt, hogy a zöld iparágakat, tehát a növekedést serkentő „Green New Dealt”-t szorgalmazó ökológiai világpárt szépecskén belesimul a neoliberális tönkremenésbe, hogy a rendszernek lassacskán nincs más hatékony ellenzéke, csak a radikális iszlám (amely maga a reménytelenség, represszióra válaszol represszióval).

Orbán Viktor következő nyolc-tizenkét (vagy két-három...) éve Magyarország élén a hazai baloldal leghosszabb vakációja lesz.

Tanulmányi szabadság, évtizedes kutatónap. Ösztöndíj nélkül, esetleg hatósági zaklatással. A szellemi koncentrációra káros nyilas bömbölés hangjai mellett.

A diffúz és a koncentrált posztfasizmussal szemben az egyetlen stratégia: a forradalmi defetizmus. Emlékezzünk: 1914 augusztusában a központi hatalmak szociáldemokratái a cári rendszer borzalmaival indokolták részvételüket a háborús erőfeszítésben, az antantszocialisták pedig a porosz militarizmussal és despotizmussal, a magyarországi nemzetiségek elnyomásával. Mindannyiuknak igazuk volt a részletekben, egyiküknek sem az egészben. Sokan hajlamosak lesznek az MSZP-re szavazni, hogy megmentse őket Orbán Viktor kínosan ízléstelen rezsimjétől. Aztán legközelebb majd Orbán Viktorra voksolnak, hogy megmentse őket a Jobbiktól. Azután majd a Jobbikra, hogy megmentse őket a Budaházy/Toroczkai típusú rohamosztagosoktól. És így tovább. A „kisebbik rossz” logikája alapján kifejlesztett módszeres őrületnek most kell végét szakasztani.

A vakáció idején pedig újra kell tanulnunk mindent.

Egy biztos: a tőkés rendszerhez az igazi jobboldal erőszakos, ravasz és buta kormányzása illik, ami az Angela Merkel nevű hatalmas nullát bálványozó MSZP-s publicistáknak nagyon fog tetszeni. Ennek a jobboldalnak az igazi ellenzéke a parlamenten kívüli ellenzék lesz, ahogy errefelé szokás. Lehet, hogy a választásokon megjelennek protesztpártok, amelyekre jelképes szavazatokat lehet adni, ha már valaki mindenáron szavazni akar, ez nem baj (sőt: ezt támogatni fogom), de nincs jelentősége. (Vö. mégis a lehetőségekről alkotott korábbi képemmel: TGM: „Kell-e új baloldali párt?”, Élet és Irodalom, 2006. március 24.)

Mindenesetre az nyilvánvaló – s ezt mindenféle harag nélkül mondom, fönntartva az állampolgári szolidaritást azokkal, akik itt most a legrosszabbra számíthatnak, s akik között sok a (hamis tudatú) rendes, „progresszív” ember – , hogy az üszkös politikai romhalmazt hátrahagyó eddigi balközépnek meg kell szűnnie, mert csak akadályozza az új szocializmust akaró erők kibontakozását, és mivel tisztességesebb lépései beleolvadnak az egyébként tűrhetetlenül igazságtalan, népellenes, represszív politikájába, lejáratja azt a maradék „haladó hagyományt”, amely jobban kell, mint a falat kenyér.

A parlamenten kívüli ellenzék – amelyre még alig figyelt föl a sajtó, de amelyet máris mint „szélsőséget” próbál előre delegitimálni az intelligensebb neokon publicisztika – a hosszú vakáció alatt majd megszerzi a maga első rendes tapasztalatait (éhkopp, elhallgattatás, verés, esetleg börtön) a cigányok és a munkanélküliek védelmében, ahogy dukál.

Ezt azonban mértéken fölül bonyolítja a „koncentrált” posztfasizmus hármas szerkezete: (1) parlamenti párt, (2) paramilitáris rohamosztagok, (3) „mozgalmi szárny”, parlamenten kívüli szélsőjobboldali radikalizmus. Minden szociális tiltakozásra, minden NATO elleni tüntetésre, az Európai Unió minden bírálatára rá fognak kattanni a fasiszták, ahogyan eddig is tették. (Alig volt olyan szakszervezeti demonstráció, amelyre be ne vittek volna néhány hatalmas árpádsávos zászlót, ahol ne szólalt volna meg a zsidózó üvöltőkórus – a rendezők evvel szemben tehetetlenek voltak.) A radikálisabban baloldali mozgalmaknak a konzervatív rendőrség gumibotja mellett a náci bunkóval (meg talán a „balközép” részvétlenséggel) is számolniuk kell, arról nem szólva, hogy összekeverhetik őket a nyilasokkal, ami nyilván e mozgalmak szimbolikus halálát jelentené.

Már a régi, a hagyományos munkásmozgalom is zátonyra futott a proletariátuson belüli konkurenciaharcon. Amikor a huszadik század legelején Werner Sombart föltette a kérdést, hogy miért nincs szocializmus az Egyesült Államokban, Karl Kautsky – egy nemrég újra fölfödözött írásában – erre egyszerűen válaszolt (akárcsak később, róla mit sem tudva, az amerikai trockista mozgalomban Max Schachtman): az ok a fekete kérdés. Ekkor még szegregált, egyszínű szakszervezetek voltak Amerikában, és a hivatalos munkásvezetés („business unionism”) részt vett az ázsiai bevándorlás („a sárga veszedelem”) elleni hisztérikus, rasszista kampányban. A feketékkel folytatott redesztribúciós vetélkedés miatt szavazott a fehér munkásosztály egy része Ronald Reaganre, látszólag szemben saját gazdasági és szociális érdekeivel. (Legutóbb se nagyon szavazott Barack Obamára.) A cigánykérdés Kelet-Európában ugyanezt a szerepet játszhatja, ha nem tudatosítjuk mindenkiben, hogy a romák hátrányos megkülönböztetése lenyomja a dolgozók és a szociális ellátottak reáljövedelmét. Kertesi Gábor és Kézdi Gábor tanulmányai ellentmondást nem tűrően megmutatták, hogy a faji megkülönböztetés milyen szerepet játszik az iskolai szegregáció kialakulásában, s evvel az egyenlőtlenség súlyosbodásában Magyarországon. A fajüldözés – egyéb antiszolidáris és represszív tényezők mellett – már önálló, az általános jólétet, létbiztonságot fenyegető erő, amellyel szemben egyelőre csak a moralizáló bírálat közismert (s bár nem kielégítő, jó, hogy van, kár, hogy ennyire népszerűtlen).

A valódi baloldal önvédelme visszakényszerítheti az antikapitalista mozgalmakat az „emberi jogi”, azaz defenzív keretek közé. Azt is meg kell kérdeznünk magunktól, hogy az antikapitalista ellenállás ilyen rossz körülmények között nem lesz-e pusztán valamiféle diktatúrás fordulat ürügye vagy az értelmetlen zűrzavar alkalma. Ennek az elkerüléséhez az autentikus baloldalnak elméletre van szüksége, amely a merő – habár nélkülözhetetlen – tekintélyellenes „kontesztáció” egyértelműen emancipációs karakterét megőrzi akkor is, ha a rendszer fokozódóan gyűlöletes jellege elkerülhetetlenné teszi a „destrukció” – azaz a fölforgatás, a rontom-bontom, a „jogállammal” szembeni militáns szkepszis – terjedését, s ami vele jár: a mainstream kultúra tartalmai iránti végletes bizalmatlanságot, a tisztelet megvonását minden eddig „tiszteletre méltónak” tartott politikai gondolattól (stabilitás, közbiztonság, „demokratikus játékszabályok”, tolerancia).

Mindezek a negatív energiák haszontalanul puffannak el a semmibe, ha nem világos a filozófiai perspektíva, amelyben harcba vetik őket. Ez szerintem nem lehet a (másutt létező) parlamenti baloldal újraeolosztó etatizmusa (ez a „kisebbik rossz”, amely sajnos Magyarországon nem áll rendelkezésre), s ennek radikalizált, neobolsevik formája se. Ennek a perspektívának az autonómia jegyében kell állnia, amely nem a civil társadalom (piac; pluralizmus, önkéntes egyesülések; prima facie hatalomnélküliség, ám rejtett hierarchia; manipulált-represszív-kritikátlan, részben troglodita-atavisztikus-regresszív nyilvánosság) javára redukálja az elkülönült közhatalmat, hanem a civil társadalom – a polgári társadalom – , azaz az érték és az árutermelés ellen hirdet küzdelmet. Az autonómiát a polgári társadalommal szemben is ki kell vívni, lévén, hogy a közhatalommal (és legitim erőszakmonopóliumával) szembeni elszigetelt gerillaharc a szó rossz értelmében pusztán politikai. Továbbá az autonómia – a korlátozatlan hatalomnélküliség – perspektívájából folytatott emancipatorikus küzdelem ma már talán legfontosabb terepe a kultúra (amelybe sok minden beletartozik a fájlcserélő technikáktól az akadémiai tudományig); itt az első magyarországi ütközetet (legalábbis az interneten) a szélsőjobboldal nyerte, vö. pl. http://hu.metapedia.org/wiki, amelynek ki kell fejeznem mély elismerésemet: ilyesmit a baloldal évek alatt se tudna létrehozni. Ajánlom figyelmükbe. Az az érzésem, hogy a döntő összecsapások – a továbbra is alapvető sztrájkok és nyílt téri szimbolikus konfrontációk mellett – a tág értelemben vett kultúrában mennek majd végbe, és itt a helyzet épp olyan rossz, mint minden más téren, eltekintve attól, hogy a hagyományos polgári magaskultúra legfontosabb szegmentumaiban (pl. a szépirodalomban, a filmben, némely – de nem mindegyik! – szellemtudományban, a képzőművészetben) a jobb- és szélsőjobboldal pozíciói reménytelenek. De a hagyományos polgári magaskultúra jelentősége zsugorodik. A politikailag releváns kultúraterületeken a nemzetközi baloldal hatása, a hazai baloldal teljesítménye minimális, pár tucat, olykor pár száz emberre terjed ki. Ennek kell a következő évtizedben megváltoznia.

Ráadásul valakinek vállalnia kell az antirasszista, antietnicista cselekvést is, amelyet „a polgári baloldal” kompromittált. A balközép megpróbálta az egyenlőség, az integráció, a pozitív diszkrimináció kritériumait alkalmazni az etnikai kérdésben (méghozzá őszintétlenül vagy csak szavakban), miközben az egyenlőtlenséget és a társadalmi igazságtalanságot képviselte minden más területen. Ebből csak az jöhetett ki, ami kijött. Ameddig még volt, lehetett haladó polgárság és polgári értelmiség (és a vele többnyire szövetséges, hagyományos munkásmozgalom), addig az egalitárius politikai stratégia (a polgári politika optimuma) nem hárult még a „társadalmon kívüli” erőkre.

Ha vannak olvasóim között rossz lelkiismeretű, titokban rendszerellenes liberális tőkések, tudják, hol találnak meg, hogy antikapitalista szervezkedések anyagi támogatásával róhassák le a bűntudat szokásos adóját.