– Egy kora õszi délutánon, 1928-ban, ott dõlt el az egész életem. Soha nem jutottam volna el, ahova elértem, ha akkor a tanító és a jegyzõ nem jön el, hogy megszámláljon minket.
A vándorcigányok táborában azon a délutánon is mindenki foglalatoskodott valamivel. Ki teknõt vájt, ki vacsorát fõzött, volt, aki éppen a feleségét ütötte, mert egy fél tükröt talált nála – minek az neked, te rongy! A gyerekek – az egyik félmeztelenül, a másik pucéran, sárosan, lucskosan – futkároztak, vagy valami más játékkal foglalták el magukat – hetven év után már mit tudom én, mivel –, de arra úgy emlékszem, mintha most lett volna, hogy egyszerre csak megjelent a színen két úriember. A jegyzõ, meg a tanító.
Abban a szempillantásban minden megállt, a férfiak abbahagyták a teknõk vájását, a férj a felesége püfölését, az asszonyok megfeledkeztek a vacsoráról, mind körülállták a két jövevényt, és bámulták õket levett kalappal, tátott szájjal, mert olyan még nem volt, amióta világ a világ, hogy két úr az erdõbe keveredjen, a vándorcigány tábor kellõs közepébe.
A jegyzõ inkább katonás volt, a tanító viszont nagyon kedves arcú – és egy olyan lobogó kabát volt rajta, amit a tanáremberek hordtak akkoriban. Na de mit keresnek itt?
Rögtön megtudtuk ezt a tanítótól, aki azt mondta: kedves asszonyok, kedves emberek, azért jöttünk, hogy nyilvántartásba vegyük magukat. De hogy miért? És kinek? Nem magyarázgatta el ezt se a tanító, se a jegyzõ. Csak késõbb tudtuk meg, hogy kerültek ok mihozzánk tulajdonképpen.
Népszámlálás volt a faluban. Maradt még egy csomó karton, és a tanítónak, Borbély Gyulának valami az eszébe jutott. – Úgy tudom, itt az erdõben táboroznak valamilyen cigányok, nem gondolod, hogy õket is nyilvántartásba kellene venni? – Hát, ha van még karton, vigyük ki hozzájuk – így vélekedett a jegyzõ is, vitéz Horváth Sándor nevû. Volt még karton, hát elindultak.
Szóval, ott állt a jegyzõ meg a tanító az erdõben, és nekifogtak a munkának, ami azzal kezdõdött, hogy – felírjuk a neveket, és hogy ki mikor született, hát azt is.
Az asszonyok könyörgésre fogták a dolgot. Ne írjanak mirólunk semmit, nagyságos urak, eddig is megvoltunk úgy, hogy nem számolt meg senki se minket, hát miért ne lennénk meg továbbra is. De megnyugtatták oket: ettõl nem lesz semmi bajuk. Na jó. Ha egyszer muszáj, hát muszáj.
Hanem akkor jött el még a haddelhadd. – Asszonyok, szeptember van, már meg is kezdõdött a tanítás, mi dolog az, hogy itthon fogják a gyerekeiket? Holnap mindegyiket, kicsitõl nagyig, ott lássam az iskolában. Törvény van rá – így a tanító.
No, amikor ezt az asszonyok meghallották! Soha nem felejtem el, a tanítónak foltos volt a cipõje, azt csókolgatták, úgy könyörögtek, drága jó tanító úr, mi is megvagyunk írás-olvasás nélkül, ne tegye tönkre ezeket a gyerekeket! Jaj, jaj, mi lesz velük, ha elviszik õket az iskolába, jaj, jaj!
Zavarba jöhetett a két úr a sok jajgatástól, mert egyelõre abbahagyták az iskola firtatását, és rátértek arra, hogy nohát akkor, ki hány éves a gyerekek közül.
Hogy hány évesek? Megszültük õket, vannak – de hogy hány évesek? Jaj, tanító úr, honnan is tudnánk?
Akkor legalább arra próbáljanak visszaemlékezni, mi minden történt, amikor ezek a gyerekek megszülettek.
Hát, a Jakab akkor született, amikor... izé... a vadrózsa nyílott. – Jó. Írjuk be, hogy májusban született, – az a lány meg – az anyám a nõvéremre mutatott –, az a nagy jégveréskor. Mikor is volt az? De a legtöbben nem is tudták semmiféle emlékezetes eseményhez fûzni azt, hogy mikor is látta meg a fiuk vagy a lányuk a napvilágot. Itt hát megállt a tudomány.
A jegyzõ, aki, mint mondtam, katonás ember volt, egyszer csak megelégelte a nagy összevisszaságot. Gyula, aszondja a tanítónak, csinálok én, aszondja, rendet.
Azt pedig úgy vitte végbe, hogy nagyság szerint sorba állította azokat a gyerekeket, akik iskolás korúaknak látszottak. A legkisebbekre kimondta, hogy ezek hét évesek. Aki akkora volt, mint én: ezek nyolc évesek. És így sorba ment ez, tizenháromig – a bátyámat is az utóbbiba sorolta. Így lett õ1915-ös születésû, míg az én világra jöttömnek 1920 májusára mondták ki az idejét.
Harminc gyereket számolt így össze a jegyzõ meg a tanító. – Tudják, hol van Fûzvölgy község? – Hogyne, kérem. – Ezek a gyerekek hétfõn – tudják, mikor lesz hétfõ? – eljönnek az iskolába, és írástudók lesznek.
Hát bizony, elérkezett a hétfõ. Az asszonyok kora reggel már a tûz körül gyülekeztek – mert a sátrak elõtt tüzet égettünk ezen a napon –, sírtak, de hogy ám! A hajukat tépték. És zokogtak. Hogy mi lesz ott a gyerekekkel. Meg, miben küldjék õket iskolába. Mert nem volt miben. Mi félig vagy egészen meztelenek voltunk. Jó, a tíz éves lánynak már volt valami rongy a valamilyén, meg a mellét is kicsit betakarta. Ennyi. Hát akkor most mi legyen?
No mindegy, valami rongyokba beburkoltak minket, és a Jóska, a tizenhárom évesnek kikiáltott bátyám vezette a csapatot.
Hogy miért éppen ő?
Mert mi, gyerekek, csak cigányul tudtunk. Az öregek tudtak a cigány mellett horvátul is, magyarul is. De mi csak cigányul. Na, a Jóska bátyám, az tudott vagy nyolcvan magyar szót. O a faluban is többször járt az anyámmal együtt árusítani, és azt is tudta, hogy hol van az iskola.
Sosem felejtem el, beállítottunk mind a harmincan oda.
Ötvenhat fos volt az osztály, az az egy tanító kínlódott velünk. Igaz, hogy az osztály fele részét megtángálta, de rend volt. Most azonban minden nebuló a pad tetejére ülve leste, mikor jönnek be már azok a kis vademberek.
És amikor megláttak minket! Ahogy mi kinéztünk!
A tanító egy kétméteres pálcával leparancsolta a gyerekeket a padról, karba tett kézzel ültek – ez is milyen furcsa volt nekünk, mint minden, ami a szemünk elé tárult! – mert hisz mi mind teljes szabadsághoz szoktunk az erdõben. Aztán a tanító úr kiszólított néhány gyereket, rongyot fogatott velük, töröljék le a pajtában a kimustrált iskolapadokat, és hordják be a tanterembe.
Na, minket leültettek azokra a furcsa izékre – és egy pillanat múlva mind a harmincunk szeme fent volt a mennyezeten.
Hát, tudod: elsápadtunk mind. Megszédültünk. Hogy mi van velünk, azt akkor még nem tudhattuk – de hát valójában az volt, hogy eddig a napig nem láttunk belülrõl egy épületet. Hogy lehet az, hogy forog a plafon? Mert forog.
Azt mondja a tanító a tolmácsnak, mármint a bátyámnak: – Te, Jóska fiam, miért néztek ti mind felfelé? – Hát azért, tanító úr, mert forog.
– Ha forog – azt mondja a tanító – úgy látszik, megértette, hogy miért forog –, ne oda nézzetek, hanem a földre. Az nem forog.
– Nézzetek a földre – tolmácsolta a tanító szavait a bátyám. Egyszerre mindegyik cigánygyerek lesütötte a szemét. Parancsszóra. De a többi gyerek, az mind csak minket nézett. Le nem tudták venni a szemüket rólunk. Nem csoda.
Tényleg úgy néztünk ki, mint a vademberek.
Jöttek a szünetek, tudod, mi volt akkor a kedvenc játék. Ilyen golyók, olyan golyók, az nyert, aki a legtöbbet gurította be egy lyukba. Odaálltunk mi is, bámultuk a guruló golyókat – de hogyan bámultuk! Mint a birkák, amikor rájuk jön a farkas. A világért se mozdultunk volna el. Vagy hogy valaki bele is kapcsolódjon a játékba? Nem. Valami furcsát éreztünk. Amit addig még soha. Ma azt mondom rá, hogy szégyenkezés. Szégyelltük magunkat, hogy mi milyen mások vagyunk, mint a többiek. Mi az erdõben nem ismertük azt, hogy szégyenkezés.
Közben szép rendben folyt a tanításunk. Jóska tolmácsolt, amennyire a magyar tudásából tellett, és volt ott egy nagyon szép sváb lány, õvezette a kezünket a palatáblán, el nem engedte volna – vízszintes vonal, függõleges vonal –, aztán megmosta a kezét.
Hát persze!
Mi nyáron lombsátrak alatt aludtunk, ha jött egy nagy esõ– na és? Legalább lefürdeti a gyerekeket. De máskülönben... Fürdés? Még mosakodás is csak néhanapján.
Télen meg gyeptéglával fedett kunyhóban laktunk, ami nem volt nagyobb egy jókora sírhelynél. Az egész család úgy aludt, olyan testközelségben, mint az állatok. Egymást melegítettük – de akármilyen kicsi is volt az a kunyhó, olyan parányi nem lehetett, hogy mások is ne fértek volna mégiscsak bele. A cigányok összejártak télen is, ez hozzátartozott az életükhöz. De hogy fértek el? Úgy, hogy ha kimentek a kunyhóból ketten, másik kettõ meg bejött helyettük odakintrõl. Vagy kimentek a gyerekek levegõzni, és átadták a helyüket a kívülrõl jövõknek. Ment a beszélgetés. Ez volt az iskolánk, ez volt az egyetemünk.
És – hiszed, hiszed nem – a mosdatlanság, fésületlenség mellett se kapták meg a gyerekek a betegségeket. Mi sose köhögtünk, soha nem prüszköltünk, nem voltunk náthásak, lázasak. Talán mert a piszokréteg miatt eltömõdtek a pórusok? És a bacilusok nem tudtak befurakodni?
Sokan kérdezték már tolem, hogy miért halnak meg a cigányok mégis olyan korán. Amikor én gyerek voltam, nem haltak meg korán. Ami késõbb sokakat sírba vitt, azok a rossz szokások – fõleg az italozás – akkor még nem voltak divatban. Legalábbis minálunk. Én gyerekkoromban soha nem láttam részeg embert. De csípõficamosat sem. De buzit sem. De kopaszt sem. Én ilyen cigányembereket nem ismertem.
Apám ha jó vásárt csinált – úgy kéthavonként –, megengedte magának, hogy igyon valamit. A többiek is: ha nagynéha ittak, akkor is mértékkel. Aki lerészegedett, azt kizárták a közösségbõl. Mehet, amerre a szeme ellát. Utána se nézünk. Mert a részeg cigány könnyen ránk hozhatta volna a bajt. Azt könnyen megvehették a magyarok, az elárulhatta azokat a belsõ mozgásokat, azt a belso erkölcsi törvényt, ami a közösséget, a törzset összetartotta. De aminek sok vonása mások számára idegen volt, sõt sokszor visszás, elítélendõ, lehet, hogy a törvény elõtt is számon kérhetõ valami. Ami titok, az legyen titok. Így hát aki részeges, az nem való a törzsbe. Azt se fogadták be szívesen, akit a magyarok be tudtak fogni katonának. Az az ember nem tudja kijátszani a törvényeket, nekünk pedig ki kellett játszanunk, ha élni akartunk. Fõleg a katonai szolgálatot kerültük el. Bármi áron.
A cigányok mindig is tudták, hogy a föld nem az övék, üldözötteké. Ezért a földért haljanak meg? Ezért menjenek gyilkolni? És inkább levágták a kezüket, de nem mentek el katonának. Hogy micsoda színjátékokat játszottunk mi el a csendõröknek, hogyha rossz szándékkal jöttek közénk – és melyik jött be oda jó szándékkal? Mondjuk egy asszony elkezdett veszettül ordítani, minthogyha szülési fájdalmak jöttek volna rá. A másik, mintha bábaasszony lenne, úgy sündörgött a „szülõ asszony” körül. Egy öregember meg nekiállt haldokolni: két hatéves gyerek ott zokogott fölötte, õk is szépen be voltak trenírozva. Hát a csendõrök? Ilyenkor nem bántottak minket. Õk is emberek voltak, nem? Nekik is volt gyerekük meg öregapjuk, nem? Ha kijátszottuk õket, akkor a törvényeiknek mondtunk nemet.
És ha ezek után valaki azt gondolja, hogy a cigányok a közösségeikben olyanok voltak, mint a luftballonok – csak tengtek-lengtek és belül nem volt semmi –, az nagyot téved. Voltak saját törvényeink, ezeket szentül betartottuk, és õrük is volt ezeknek a törvényeknek. Mindig a legtisztább, a legfeddhetetlenebb, a legalkalmasabb embernek volt ez a tisztje.
Fogadok, hogy mindenki azt gondolja, a vajda volt ez. Pedig dehogy. A vajda nem is cigány szó, mások találták ki, mint ahogy mások jelölték ki azt, hogy ki legyen a vajda. Te leszel az, és ezentúl te felelsz a többiekért is, téged fogunk megbüntetni, ha õk nem tartják be a mi törvényeinket.
Nem. Nem a vajdára hallgatott a cigány. Arra hallgatott, annak a sátrát tisztelte meg, akit õmaga a legtisztább lelkületûnek, a legfeddhetetlenebbnek tartott. Olyant is ismertem, akit 13 éves korában tisztelt meg ezzel a közösség. 1960-ban halt meg – 103 éves korában. Kilencven évig meg tudta tartani a tiszteletet! Reggelenként odasereglettünk a sátra elé, és õmindenkinek megmondta, hogy ma milyen legyen a napja. És az volt a kiindulás, hogy az az ember azon az éjszakán mit álmodott.
Az egyik ember azt álmodta, hogy egy dühös bika kergeti. A másik azt, hogy nagy, zavaros vízen kell átkelnie. A harmadik meg azt álmodta, hogy az ördög állt elejbe, és valamit megkérdezett tõle. Vagy: egy dámvad keresztülment elotte az úton, egyszer csak megtorpant, és olyan különösen nézett szemközt vele. Mintha mondani akart volna valamit. Egy ökörszem sokáig kísérte az egyik cigányt. Ilyen álomra is emlékszem.
Minden állatnak, minden állat viselkedésének külön is megvolt a jelentése. Ha felbõszült bikával álmodtál: ne hagyd el ma a sátradat, mert különben megtámad egy gonosz ember. Hogyha disznót láttál kukoricát enni, akkor ma szerencsés napod lesz, fogj bele olyasmibe, ami nem sikerülne máskor. Se szeri se száma nem volt az ilyen útmutatásoknak. Amelyeket majdnem mindig betartottunk. Szentül hittük, hogy rajta veszt, aki mégse hallgat a jó szóra. Mert csavarinthatja bárki bármirõl a szavát, mondhat bármilyen hazugságot, de amit álmodunk, az színigaz.
És hogyha mégse volt az? Akkor se gondolta senki, hogy becsapták. Mindennap történik valami, amit így is lehet magyarázni, meg úgy is. Ha az, ami történt, az útmutatásnak csak a farkincáját is érinti, a hiszékeny ember úgy fogja fel, hogy lám, megmondták nekem, hogy ez fog érni.
De nemcsak ennek a köztiszteletben álló embernek volt meg a kijelölt helye, minden másra is kijelölték a megfelelõ embert. Orvos is volt eszerint. Bába is volt. Bíró is. Ügyvéd is. Ügyész is. De a legfõbb bíró maga a közösség volt. Annak megfellebbezhetetlen volt az ítélete.
Aki szembeszállt vele, azt kiközösítették. Nem maradhatott a törzzsel tovább. Márpedig az egyedül kóborló cigány halálra volt ítélve, mert elõbb-utóbb agyonverte valamelyik paraszt. Azt tehettek vele, ha egyedül volt, amit csak akartak, mert ki kereste volna? A hatóságok nem is tudták, hány cigányt öltek meg, és mikor. Akirõl tudtak, annál sem keresték, hogy ugyan ki ölhette meg.
A törzsben sokkal védettebb volt a cigány, habár akkor is volt mitõl félnie. Mert a falvakban a sok tisztességes ember mellett mindig volt zsivány is, és az kiszámítottan, szánt szándékkal akkor lopott, akkor ütötte agyon a sógorát, akkor állt bosszút az ellenségén, amikor cigányok jártak arrafelé.
Jöttek a pandúrok: – Jártak itt idegenek? Jártak. A cigányok. – Merre mentek? Erre. Gyorsan utánuk, vasra verték õket, és ha agyonütöttek közülük valakit, ki kérte számon?!
Ezért ha utaztunk, nem mentünk mi végig a falun, hanem valahogy megkerültük. Az asszonyok leszálltak, elintézték az üzleti dolgokat, mi meg addig az erdoben vártuk, hogy visszajöjjenek.
Az asszonyokra nem foghatták rá, hogy raboltak, gyilkoltak. De hogyha a férfiak ott voltak, akkor csak ok gyújthatták fel a pajtát, csak ok törhették fel a pincét, más nem is csinálhatta a gazemberségeket, hogyha arra jártak, csakis ok.
Jobb volt nekünk az erdõben tanyázni. Ott magunk között voltunk, egyikünk se bántotta a másikat, nem volt bosszúállás, nem volt haragtartás, az se volt, hogy megszólják a másikat a háta mögött.
Na, szemtõl szemben, egyszer egy hónapban, az asszonyok igen.
Ahány asszony volt, az mind leült ilyenkor törökülésbe, és kígyót-békát kiabáltak egymásra. Levették a kendõjüket, verték a földhöz, csókolták a földet, átkozódtak, volt ott minden az égvilágon. De legalább kiadták magukból a mérgüket, és a hónap többi napján nem bántották egymást.
Ilyenkor a férfiak elvonultak. Bölcselkedtek. Az élet apró dolgait elemezték. Ami a törzsön belül történt. Meghányták-vetették, hogy hogyan tovább.
A cigányok ott, az erdõben favájásból éltek. Jó piaca volt a faárunak abban az idõben. Ahány mészáros volt például Nagykanizsán, annak mindnek kellett faedény, amiben forrázta és sózta a disznókat, és rájöttek az emberek arra is, hogy jobb ízû a hús azokban a faedényekben.
Ha nem tudtak jó üzletet kötni az egyik faluban, vagy ott már nem találtak vevõre, befogták a lovakat, és egy másik faluban vagy egy közeli városban próbáltak szerencsét. Úgy vitték a népek a nagy hozzáértéssel kivájt teknõket, edényeket, mint a cukrot – de nagyon meg kellett dolgozni ezért.
Harmincöt éves koromban egyszer csak rájöttem, hogy én még szebb dolgokat tudok a fából kifaragni. Az apám egyszer betoppant hozzám, és megkérdezte: fiam, te ezt honnan tanultad? – Tõled, apám. – No de hát, mikor? Mindig az eget nézted, amikor a tuskón ültél – mert öt-hat éves korukban már odaültették a gyerekeket, figyelni –, és nem azt, hogy én hogyan faragom ki a fát. – No, mondom, azért oda is figyeltem. És amit akkor láttam, az felnõtt koromban, mint egy filmvásznon, úgy pergett le elõttem. A szerszámok fogása. A fa ismerete. Melyikkel hogyan kell bánni. Az a mód, ahogyan apám elérte, hogy amit õkifaragott, az a fa nem repedt el soha.
Igaz, én azon, amit az apám csinált, továbbléptem. Õ csak használati tárgyakat készített, én meg szobrászkodom is. Faragtam én Latinovitsnak, faragtam Péter Jánosnak – rengeteg embernek. Még aztán, visszamentem ötszáz évet, és elkezdtem parasztbútorokat faragni.
Amit mondok, azt nem fogod elhinni. A parasztbútorok készítését azért hagytam abba, mert ha tovább csinálom, meggazdagodtam volna. És ha mindennel telítve vagy, miért iparkodnál? Ez nem nekem való. A cigányok tudod, milyen boldogok voltak néha, szegényen is?
Mert szegényen éltek azok is, akik mesterei voltak a fafaragásnak. S el is adták azt, ami elkészült, de csekély áron. Abból nem lehetett rendesen megélni.
És ott volt mindenütt az a sok gyerek. Nyolc is, tíz is majd minden családban. Enni még csak ettek valamit, de ruhára, lábbelire már nem futotta. Ha nincs, hát nincs. Eb, aki bánja! Ha pucéran futkos a gyerek az erdõben, hát akkor pucéran. Igen ám, de ezzel szembe került az a rendelet, hogy még egy gyerek se járhat meztelenül. És mivelhogy féltek a büntetéstõl, hát felrakták a gyerekeket arra a rossz szekérre, ringyes-rongyos ponyvákat terítettek rájuk. Nem láttak semmit sem a nagyvilágból, úgy képzeld el, amíg csak úgy tizenhárom éves nem lett a fiú. Akkor befogta ot az anyja, hogy segítsen a városban eladni a portékát.
De amikor engem iskolába parancsoltak, én még csak nyolc éves voltam. Mindaddig ki se nézhettem a ponyva alól. Hát el lehet képzelni, micsoda változást hozott az életembe az iskola.
Na, el is jártunk mi oda rendesen. De egy napon azt mondta a tanító: Te, Jóska, két hete figyellek titeket, ti nem esztek semmit. Hát itt nem, tanító úr, csak este. Otthon. És napközben nem is szeretnétek enni? Dehogynem szeretnénk. De mennyire hogy szeretnénk!
Erre a tanító úr, tudod, mit csinált? Rábízta a gyerekeket, képzeld el, a vigyázóra, végigjárta a falut, és minden gyereknek szerzett két családot. Egyik nap az egyiknél voltunk vendégek délben, másik nap a másiknál. Amíg csak abba az iskolába jártunk. Több mint öt éven át!
Nekem egy sváb és egy zsidó család jutott. A svábok jómódú gazdálkodók voltak, a zsidók – Hirschlerék – malomtulajdonosok. Volt egy fiúk is, a Pityu, az – képzeld el! – a napokban felhívott telefonon. Hallotta, hogy élek (biztosan a tévében látott), és kíváncsi volt rá, hogy mi van velem.
Majdnem hetven év után!
Amikor a Hirschler családhoz jártam, még életben volt a papa – olyan kis kerek sapkája volt –, a mama is élt még, az Aranka néni, annak a Pityunak az anyja, aki felhívott. Gyönyörû asszony volt! Szép fekete haja volt – és igen nagy konyhája. Fehér kötényben szeretett sütni-fõzni. Volt egy lány is a családban, azt hiszem, o a malom ügyeit intézte. Már motor is volt abban a malomban.
Hétfõn kellett menni a malomtulajdonoshoz – a Hirschlerékhez –, kedden a sváb gazdához, a Ginzfelderékhez, akkor szerdán vissza a Hirschlerékhez. Na most, kérlek szépen.... Ebédre mentünk. De nem ám a macska táljából adtak enni, hiszen a mester – a tanító – kérte meg õket, akit nagyon tiszteltek – volt is miért! –, hanem a diófa asztalhoz ültettek. Az asztal gyönyörû, illatos szõttessel volt leterítve, ott gõzölgött a tejfeles bableves, meg a jó diós meg mákos mácsi, érted?
Úgy éreztem, egy csodás tündérvilágba csöppentem bele.
Leültettek, megmutatták, hogyan kell a levesbõl merni, hogyan kell szelni a kenyeret, kést meg villát hogyan kell használni. Mindent megmutattak. De olyan tapintattal, hogy nem éreztem egy percig sem szégyenkezést.
Jött a tél. Mi lesz most, hiszen a gyerekeknek nincsen cipõjük. Miben járjanak iskolába?
Erre is kitalált valamit a tanító. Összeszedte, ami csak ócska, rossz cipõ volt a faluban, ezeket elosztotta a suszterek között: négyen voltak. És mind a négy elvállalta ingyen a cipõk javítását.
Heder Józsefnek hívták azt a susztert, akinek én jutottam, kedves, szép ember volt, a felesége is egy nagyon szép sváb asszony. Ez a Heder József, mert sehogy se tudta befejezni az én cipõm javítását sötétedésig, kedvesen azt mondta: –Ha nem szégyelled felvenni, odaadom neked a feleségem box cipõjét holnapig. Hosszú szárú cipõ volt, finom meleg, még hozzáérni is élvezet volt, nemhogy hordani. – Reggelig legyen nálad, addigra a tiedet megcsinálom.
És amikor hazamentem, anyám, és a 18-as születésûnek kimondott nõvérem, hát, egész este azt a cipõt tapogatták. Ilyent még sohasem fogtak a kezükben.
Másnap reggelre aztán a suszter tényleg megcsinálta az én cipõmet.
A szülõk mindaddig búsultak, sírtak, a hajukat tépték az iskolába járásunk miatt, amíg meg nem hallották, hogy egész mondatokat olvasunk a könyvbõl. Akkor szereztek valahonnan egy újságot. Nézzük már meg, mi van beleírva. Felolvastuk. Késõbb megint hoztak egy másikat. Kezdte õket érdekelni, mi van a világban. No nem nagyon. De azért mégis. És attól fogva leszoktak a jajgatásról.
No, ahhoz a zsidó és ahhoz a sváb családhoz jártam én öt éven át. Hihetetlenül gyorsan megtanultam magyarul, és ott, azokban a tiszta lakásokban, azoknak az ételeknek az illatából, azokból az emberekbõl sugárzó emberségből kialakult bennem egy olyan szép iránti igény, ami az egész életemen végigkísért.
Amíg ott étkeztünk velük az asztalnál, az a két család, valamit mondott nekünk. Érted? Valami bíztatást. Valami nyugtatást, hogy ne érezzük másoknál kisebbeknek magunkat, érted? Valami olyan erõt adtak nekünk, éppen abban a korban, amikor a gyerekek fogékonyak. Az lesz belõlük késõbb, ahogyan kiskorukban formálódtak, mert ahogyan a fát is csak fiatal korában lehet hajlítani, hogy jó és szép legyen, ugyanúgy az ember is csak kiskorában hajlítható. A fát is, a gyereket is nagyon megviseli, ha késõbben fognak hozzá, lehet, hogy több rossz fakad belõle, mint amennyi jó.
Saját tapasztalataimból mondom ezt.
Vegyük a sváb családot. Az az étkezési kultúra, amit ott láttam, átéltem, az a gond, ahogyan a sváb gazda a lovakkal bánt! Micsoda szépek voltak azok a lovak, mennyire ápoltak! Csak úgy csillogott, ragyogott minden szerszámuk, amikor a piacra mentek velük a tejjel, a vajjal, a tojással. Meg a kocsi! Az is mindig ragyogott. Ez a kép annyira megmaradt bennem, hogy most is mintha látnám! Belém ivódtak ezek a képek azoknál az embereknél, akiket sohase fogok elfelejteni.
Öt évig voltunk vendégek a gazdáknál, de aztán elhagyta a törzsünk azt a helyet, ahol addig éltünk – ott már nem találtunk vevõkre. Kerestünk hát valahol, nem túlságosan messze, egy másik erdõt, ott letanyáztunk. Az élet ott is ugyanúgy folyt, ahogyan régen.
De mi, harmincan, már nem voltunk ugyanazok.
Mikor kimaradtunk az iskolából, képzeld, ugyanezek a gazdák mindig üzentek, hogy jöjjünk. Megfogták a kezünket, megmutatták, hogyan kell gereblyézni – nem mindenki tudta ám –, hogyan kell beleszúrni a villát a kazalba, és így, fokozatosan mindazt megtanultunk, amit odahaza nem tudtunk volna elsajátítani, mert ott senki se értett a mezõgazdasághoz. Mire 15-16 évesek lettünk, megtanultunk dolgozni.
Volt a közelben egy major, kérlek szépen, zsidó volt a tulajdonos, de megmagyarosította a nevét, Ujnepi Elek Ernõnek hívták. Oda, kérlek szépen, elmentünk dolgozni. Egész nyáron kapáltunk, nyolcvan fillér napszámért. Az jó pénz volt. Több mint tíz kiló kenyér. Ezerkilencszázharminckettõt vagy harminchármat írtak akkor.
Egy szép napon kijött az intézõ meg az uraság. Sorba állították a gyerekeket: most pedig futóversenyt rendezünk. A legjobb futókat az intézõ kiválogatta. A süldõket kellett õrizniük, legeltetniük – olyan jól futó süldõk voltak, hogy gyorsan kellett szaladni utánuk. Ott is nyolcvan fillért adtak. Kéthetenként megkaptuk azt a pénzecskét, és odaadtuk a szülõknek.
Az én sorsom, azt hiszem a második évben, megváltozott. Kijött hozzánk a disznófarmra az úr lánya. Gyönyörûszép zsidó nõ volt, bogárfekete szemû. Már jócskán elõrehaladott volt a terhessége. A jóisten tudja, miért engemet – de engemet kiszúrt. Gyere – azt mondja –, beszélgetni akarok veled!
Az úriasszony nemsokára megint kijött. – Hogy hívnak? – Jakabnak. – No, Jakab, beszélgessünk megint egy kicsit.
Hallottam – mondta –, hogy a cigányasszonyok nagyon könnyen szülnek. Meg tudod mondani, miért van ez? Hát a gyaloglástól. Mert ok mindennap 10-15 kilométert is mennek. Amikor gyereket várnak, hát akkor is. Láttam az anyámnál, meg a többi asszonynál, hogy ez így van.
Hát kérlek szépen, az a szép úriasszony vett magának egy hátizsákot, és mindennap – úgy képzeld el –, megtette azt a 15 kilométer utat.
Egy napon ez az asszony hívott, hogy menjek el hozzá, a kastélyba. Ott volt az ura is, Mihálynak hívták. Szép ember volt, érdekes arcú, és – ma is emlékszem – a fehér ingéhez mindig búzakék meg piros nyakkendõt viselt.
Nekem más dolgom nem volt, megreggeliztettek bõségesen, aztán az asszony karoncsípett engem, hatalmas park volt, abban sétálgattunk. Dél volt, megebédeztetett, mondta, hogy pihenjek, adott könyveket az olvasáshoz. Ott ismerkedtem meg Móricz Zsigmonddal, meg ezekkel, meg azokkal, érted? 15 éves voltam akkor.
De a legtöbbször azzal telt az idõ, hogy karon kellett õt fogni, érted, és sétáltunk, leültünk, beszélgettünk. És képzeld el, egyszer csak nagyon kíváncsi lett ez az asszony az öreg vajdára – tudod, akirõl az elõbb elmondtam, hogy 13 évesen lett õ a legtekintélyesebb, legtiszteltebb ember a törzsünkben, és 103 éves volt, amikor meghalt. Fejébe vette, hogy menjünk el Beregbe. Hozzá. Én is örültem, hogy láthatom az öreget, aki még akkor is teknõvájással kereste a kenyerét. Hát el is mentünk.
Gatyában volt, idáig érõ hajjal, be volt fonva a haja, és egy ezüstgomb tartotta össze. Az úrnõ úgy el volt ragadtatva tõle, hogy azután mindennap meglátogattuk. Az öregnek tüzet kellett raknia – a szobalány hozott egy kosarat, volt szalonna, hagyma, meg minden, és ott hármasban az öreggel sütöttük a tûznél a szalonnát.
Közben az uraság mindent megváltoztatott a gazdaságban. Búza meg kukorica helyett sárgarépát, petrezselymet termesztett. Õsszel szalmába tettük ezeket, és tavasszal olyan volt az egész, mintha akkor szedtük volna le. Megint csak tanultam valami újat.
De nem maradtam meg ezen a helyen. Mert megint csak jött egy fordulat.
Az úrnõ egy szép napon egy ismeretlen férfit hozott magával. Az az úr kikérdezett, és utána tudod mi történt? Állást kaptam a MAORT-nál. A Magyar Olajipari Részvénytársaságnál. Nagy szó volt az akkor! A MAORT-hoz kerülni! Amerikai vállalat volt ez, nagy munkálatok folytak itt, Zalában. Csõvezetékeket fektettünk le. Biztos munka, és az akkori viszonyok között szép fizetés. A fateromat is felvették, és még sok más cigányt is, de õket földmunkára.
Én aztán katona lettem, szakaszvezetõ, és amikor már leszereltem volna, kivittek a frontra. Fogságba estem, ott letöltöttem, az Észak-Urálban, három kemény évet.
Mikor hazajöttem, visszavettek a MAORT-hoz. Ott maradtam a háború után is, onnan mentem végül is nyugdíjba.
Ahogyan most végignézek az életemen, hát, bizton mondhatom, hogy boldogulónak érzem magam. És boldognak is. 78 éves koromban még mindig keresem, és meg is találom a boldogságot. A szerelemben is, meg kell mondanom. A családban is. Négy gyerekem van, mind tanult, mind boldogult. Az unokám is elvégezte már az egyetemet.
Na most, még arról akarok beszélni, ami nekem az életben a legfontosabb. Ahogy hazajöttem a háború után a fogságból, azon nyomban láttam, hogy nekem ez a hivatásom. Hogy mi? Az, hogy a cigányokért tegyek valamit. Tettem is értük, nem is keveset. Arra csábítottam el õket, hogy dolgozzanak – munkát is találtam nekik, kijártam közéjük a cigánytanyákra, érted? Meg se tudnám számolni, hogy hányszor.
Már 43 éve dolgoztam az olajiparban amikor egy szép napon azt mondja nekem a vezérigazgató: – Nézze, itt kétezer ember teremt értéket a munkájával. Maga egy a kétezer közül – más is elvégezheti azt, amit maga. De amilyen értéket a cigányok között teremt, abban senki más nem helyettesítheti. Menjen! Tegye most már egész nap, amire eddig a szabadidejét áldozta! A fizetését persze megkapja minálunk ezután is. Jó lesz így?
De mennyire hogy jó volt!
Aztán nyugdíjas lettem. Amit addig, azt tettem azután is. Ezt teszem most is, 78 évesen. Engem ezalatt egyetlenegy cigány soha meg nem bántott. És ha azt mondom nekik, hogy erre menjetek, hát akkor erre mennek. Milyen fizetség lehetne nagyobb ennél?
Sorban jönnek a felkérések még ma is, Baranyától Somogyig – legutóbb Pécsett voltam –, hogy jöjjek el, mesélni. Másról nem mesélek, csak a saját életemről: abban minden benne van, amit csak elmondhatok nekik. Az iskolákban, ahova meghívnak, azt látom, hogy amióta a történetemet – egy cigányember történetét – megismerték, másképpen élnek együtt a magyar gyerekek a cigány gyerekekkel, mint azelőtt. A cigányok pedig, meghallgatva, hogy mi minden történt velem az életem során, azt mondják: ha te el tudtál jutni, Jakab, onnan idáig, hát akkor mért ne tehetnénk meg mi is ezt az utat.
És hogy mi lett a többi cigánygyerekből, akik velem együtt kezdtek iskolába járni? Majdnem mind idősebb volt nálam, és én is hetvennyolc vagyok. A legtöbbjük nem él már. De volt közülük agronómus. Volt katonatiszt, százados. Volt tanító, asztalos, személyzeti osztályvezető.
És mindegyikünk életpályáját azokból a parasztházakban magunkba szívott illat, az az emberség, ami ott volt a levegőben, az a mesés légkör, ami ott körülvett minket, indította el, és kísérte el életük végéig.
Kétszázezer eladó szavazat
10 éve
